HTML

minden midennel összefügg

2011.02.20. 13:18 | aharar | Szólj hozzá!

na még mindig a szakdolgozat meg a trier film. illetve az, hogy a szakdolgozat befolyásolja az életet. vagyis, a kutatásaink, az érdeklődéi körünk az, ami befolyásol. de mennyire fő "érdeklődési kör" nekem a téma, amin dolgozok? nem szívügyem. csak érdekes. és most az is, hogy hogy függ össze az antichrist-beli nő témájával. téma itt úgy is, mint "a nő mint téma" a filmben, és a téma, amit a filmbeli nő feldolgoz: a középkori nőgyilkosságok.

erről szól tulajdonképpen az egész film: férfi és nő; racionalitás és érzelmek. de nem erről akarok írni, ez csak kitérő. mivel nem is értek a filmekhez, és még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy valamiféle filmkritikát írok, hiszen elsősorban érzelmi szinten dolgozok fel minden filmet. és nem azért mert nő vagyok... nem tudom miért. és az alábbiak majd talán bizonyítják, hogy tudok racionális is lenni.

amit ki akarok hozni belőle az az, hogy önkéntelenül összekapcsolom az egyik kutatási témát a másik szemináriummal (a trier), és a harmadik, a digital humanities is bejön a képbe, mert megírom ide, digitális/virtuális önmagamat építgetve. amiben igenis jelen kéne lennie a tudományos dolgaimnak. (haha, én mint tudományos lény.)

és ezt jól ki is találtam, és amint felfedeztem ezt a kapcsolást, tudatossá is tettem, szándékosan összekapcsoltam mindent mindennel. még az életem maradék területeit is beilleszthetném a képbe. mert annyira lenyűgözött a tény, hogy a világnak van ez az öt-hat dolga, amik között én vagyok a kapocs, az én emberi elmém, asszociációm. ez az, ami majd elvileg lesz, mert az internet majd meg csinálja helyettünk ezeket a kapcsolásokat. de ezt nem tudom elképzelni. akkora öröm, hogy ember vagyok, nemcsak racionális, gondolkodó, szellemi kapcsolásokat létrehozó, de érző, fájó, esendő lény is. élek, 100%-osan, tudatosan kiélvezve a tényt, hogy ember vagyok, minden hibámmal együtt.

persze egy gúnyos hang csak megszólal a fejemben: és akkor mi van? jó, rájöttél ezekre, leírtad. és? és semmi. attól, hogy örülök magamnak, anzeo még kigúnyolna és elszégyellném magam, és rá kéne kérdeznem, mit érek én tulajdonképpen. mire megyek vele, hogy ezt végiggondoltam? nem visz közelebb az üdvösségemhez. és itt lehetne az egész dolgot egy szinttel feljebb emelni, a hit szintjére emelni, és hozzákapcsolni a bibliai dolgokat, hiszen az is adja magát. és talán ennek lenne egyedül értelme.

majd máskor.

különben is, a gondolataim rohannak, és ha szavakba akarom önteni őket, csak minden másodikat sikerül elkapnom és szavakba gyömöszölnöm, így a szövegem alapján úgyse tudja senki üldözőbe venni a gondolatsort, ami az én fejemben olyan egyértelműen megvan. ez riaszt egyébként a tudományos munkában is. hogyan tudnék bármilyen kutatást leírni, publikálni, ha a gondolataim túl gyorsak, túlságosan elérhetetlenek az átlagnál ugyan gazdagabb, mégis ehhez túl szegényes szókincsemnek.

szakdolgozat 1

2011.02.18. 21:41 | aharar | Szólj hozzá!

(ezt már rég meg akartam írni. most nem az alatt a hatás alatt vagyok, ami alatt voltam, mikor ezt kitaláltam. most von trier hatás van, nagy sokk, antichrist, erről nem tudok még, írni, majd. mindenesetre érdekesen kapcsolódna a leszbikus irodalomról szóló szakdolgozathoz ez az alkotás, amiben egyesek szerint a nőgyűlölet a legnyilvánvalóbb.)

szóval mikor először olvastam a hoodot, mely művet később szakdolgozati témául választottam, tamperéből zötyögtünk rovaniemi felé a vonaton. és olvastam a hosszú úton, majd a kocsiban, rovaniemitől fel egészen az inari tavakig. és pár nappal később visszafelé is. (hát ezért van, hogy a szakdolgozatírás gondolata összefonódik a lappföldi út emlékével) aztán tamperében félálomban vártuk a csatlakozást.

ebben a félálomszerű állapotban ülök néha a gép előtt és a szakdolgozatom írja önmagát. csak az a baj, hogy nehezen veszem rá magam, hogy odaüljek.

(de közben nem megy ki a fejemből ez a horrorpornónak is bélyegzett film - pedig nem is néztem végig: szégyen, nem szégyen, nem bírtam)

import

2011.02.11. 19:46 | aharar | Szólj hozzá!

neked van importparadicsod. nekem nincs importparadicsom. nekem csak importpasim van. de azt hiszem ezt is, azt is hollandiából importálják

kereszténységem története 3 - a "megtérés"

2011.02.08. 12:24 | aharar | Szólj hozzá!

hol is hagytam el? ja igen, 2004 nyarán. hát akkor kezdtem el közösségbe járni. akkor éreztem meg, mekkora nagy dolgot, mekkora életemhez adott pluszt takarhat ez a szó: közösség.

azt tudni kell rólam, hogy gimnazista éveim végén és egyetimsta éveim elején utáltam magam, és meg voltam győződve róla, hogy mindenki más is utál. minden január elsején úgy indultam el, hogy ez lesz életem utolsó éve, ugyanis átlag napi kétszer jutott eszembe az öngyilkosság gondolata. akkor még nem volt divat az emo, és nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi, de kb az voltam. szégyen, de igaz.

szóval nagyon sokáig a felsőpetényi baptista ifi nekem csak a barátokat jelentette, azokat, akik végre nem utálnak. (bár alighanem más sem utált, de ezt akkor még nem tudtam) az angoltáborbeli nagy hullám elvonult, és én nem éreztem az evangéliumnak azt a nagy erejét, még idő kellett, hogy valóban megértsem.

aztán jött 2005, mégegy angoltábor, de ez lelkiekben nem jelentett sokat, a hitem stagnált. nem sokra emlékeszem abból a nyárból, pedig sokan mondják, hogy az érettségi utáni nyár a legszebb. még az akkoriban írt naplóimat is elégettem azóta. szóval csak elmúlt, és jött az ősz.

egy októberi ifialkalmon egy végidőkról szóló filmet, a left behindot néztük. akkor hallottam életemben először az elragadtatásról és akkor esett le, hogy ha megtörténne, én ittmaradnék. nem tudtam mi a bajom, de elég rosszul voltam. az egész ifi vígan beszélgetett a film után, csak szabolcsnak tűnt fel, hogy velem valami nem oké. mikor megtudta mi ijeszt, apróra elmagyarázta az evangéliumot, a megtérést meg mindent. hazatérve úgy imádkoztam, mint még soha. az a bizonyos, amikor mondom Jézusnak, hogy mostmár értem, gyere, veled akarok élni.

persze ettől nem lettem egyből überkeró, sokára jöttem rá, hogy szolgálni is kéne, meg gyümölcsöt hozni, meg hogy a hívő élet a nagy öröm mellett kemény munka is. és még ezután is hosszú hónapokba telt, hogy ne utáljam már magam. ráadásul a baptisták nem kezeltek hívőként, amíg be nem merítkeztem, és erre csak 2007 tavaszán került sor.

de ez már egy másik történet...

emlék 2008-ból

2011.02.01. 23:39 | aharar | Szólj hozzá!

este az amfiteátrumban

 

telihold fénye világit a versnek

az amfiteátrumban tündéreket vernek

hűtlen tündéreknek törik le a szárnyát

itt mondják ki végleg életüknek átkát.

keserűen gondol a tündér a mesterre

nincs semmi vígasza, a mester elfeledte.

 

később az albérletben egyedül

 

istentelen szerelmek

megrágták a lelkemet

kikezdték a hitemet

elvették az eszemet.

élek tovább észnélkül

remény nélkül, srác nélkül,

közönyösen, üresen,

néha szédületesen.

kedvesség a jelmezem

nem látsz rajta át sosem

álarc csak a mosolyom

nem jösz rá hogy hazudom

 

másnap reggel az egyetemen

 

kósza vágyak tördelik a lelkem

kósza dallamok zengnek a fejemben

 

Márta nővér jótanácsa

2010.12.07. 10:57 | aharar | Szólj hozzá!

"Lányok, járjatok kocsmába. Mert vannak jófej nem keresztények. Az csak illúzió, hogy mindenkinek jut hívő fiú."

hazafelé...

2010.11.24. 19:02 | aharar | Szólj hozzá!

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...megyek az utcán, és elképzelem, hogy egy tarr béla film szereplője vagyok, és percekig csak azt mutatják, hogy megyek az utcán. mondjuk, hogy mégse legyen pont ugyanaz a stílus, azért megy alatta valami zene, vagy lehet hallani a gondolataimat, amint azt gondolom, hogy...

...

...

...

once

2010.11.14. 21:55 | aharar | Szólj hozzá!

egyszer voltam finnországban. egyszer voltunk igazán jóban azzal a sráccal. egyszer volt rá esély, hogy legyen valami. és az az esély úgy lógott a levegőben, mint valami fűszeres illat. és mindketten éreztük. nem kezdtünk vele semmit. és ez így volt jól. éreztük, hogy van még időnk - we've still got tiiiiiime. aztán egyszer csak ijedten éreztem hogy nincs már sok időnk. aztán egyszer csak már az utolsó movienight volt és az utolsó parti. aztán egyszer csak álltam sorba az arkenben ebédért és nem volt már ott és fojtgatott a fájdalom. aztán megszoktam lassan, hogy nincs már, nem is beszélünk, akire emlékszem nem él már, más él helyette abban a testben ott messze. megszoktam azt a gondolatot, hogy sosem látom többé és nem is búsulok rajta. csak néha eszembe jut, hogy volt valami, valami álomszerű, valami beteljesületlen és épp ezért szép. egyszer.

koleszos panasz

2010.11.14. 21:47 | aharar | Szólj hozzá!

a vasárnap délután ketté van vágva. a nagyrésze utazással telik. és ilyenkor a buszon sokan vannak és mindenki mogorva. néha megpróbálok mosolyogni, összeszedni magamban a dolgokat, amiknek örülni lehet, csakazértis. de nem sikerül. mindenki barátságtalan. mindenki idegesítő. vasárnap délután mindenkit utálok. csak bjornt nem. szoktam is küldeni neki sms-t, és reménykedek is, hogy visszaír majd valamit, ami jobb kedvre derít. de sosem válaszol 9 előtt - addigra meg már beérek a koleszba és úgyis mindegy.

vasárnap délután mindig szépen öltözök fel, hogy jól nézzek ki, hátha segít a hangulatomon. de sose történik semmi. maximum a vonaton egy magányos kalauz beszél hozzám egész úton. de ő is csak arról, hogy milyen idegesítőek az emberek. ezért aztán legtöbbször bedugom a fülem valami jó hangos, ordítozós-haragos-zúzós zenével, hogy ne is halljam az embereket - így védem ki, hogy az az irtózatos gyűlölet felébredjen bennem irántuk...

de ma feltűnt az eltűnős haverom - felhívott. ma jó volt a vasárnap délután.

a mezítlábas srác

2010.09.22. 20:58 | aharar | Szólj hozzá!

tavaly ősszel mindig ott kóválygott az egyetem körül egy fura figura. egy őrült. őrült?

bárkihez odament, bárkit megszólított. az arkenben megette az emberek után a maradékot, de előtte mindig udvariasan megkérdezte, hogy szabad-e.

mindig mezítláb járt, akkor is amikor hideg volt és én már csizmát hordtam, és még a legelvetemültebb lappföldi hidegtűrő finnek is zártcipőre cserélték a szandált. úgy tűnt, nem fázik. pedig még október végén is néha rövidnadrágban járt.

egyszer a sétálóutcában az állványokra mászva feketébe öltözött tinédzsereket szórakoztatott tornamutatványokkal.

egyszer leskelődött, amikor bjornnel csókolóztunk.

egyszer felbukkant a metodista gyülekezetben. mindenki örült neki, ölelgették, látszott rajtuk, hogy ismerik és szeretik és törődnek vele. mikor elment, megkérdeztem ki ez. azt mondták, régen egyetemre járt és teológiát tanult. de aztán problémái adódtak és azóta ilyen. azt nem tudták megmondani, miféle problémák.

boldognak és szabadnak tűnt mindig. órákig tudott ülni a napon azzal a jellegzetes mosollyal az arcán. olyan kíváncsi volt, mint egy kisfiú, mindent nagy érdeklődéssel figyelt meg.

amikor tél lett és mínusz 10 fok, eltűnt. senki sem parancsolt neki és senki sem tudta hol lakik. mindig arra gondoltam, hogy egyszer majd beszélgetek vele, de aztán valahogy sose jött össze. még a nevét sem tudom. még azt sem tudom, él-e. meg egyáltalán, semmit.

kereszténységem története 2 - dénes

2010.09.21. 23:01 | aharar | Szólj hozzá!

akárhányszor bizonyságot tettem már lelkes hívő baptista fiatalként, sosem említettem meg dénest. pedig talán a legfontosabb szerepet játszotta megtérésem történetében...

...2004 volt, harmadik gimnazista évem után otthon töltöttem a nyarat. mivel már akkor jócskán tudtam angolul, anya beszervezett tolmácsnak az amerikaiak angoltáborába. annyit tudtam, hogy baptisták, akkor erről a szóról a hosszú színes klepetyusban énekelő és tapsoló négerek jutottak eszembe, főleg, hogy itt ráadásul amerikaiakról volt szó.

akkor még nem tudtam, hogy ez a koncepció, de egy gyerekcsoportra az amerikai vezetők mellé egy hívő és egy nem hívő tolmácsot osztottak be. nekünk annyi jött át, hogy egy romhányi és egy idegen tolmács lesz együtt. az én társamról csak annyit tudtam, hogy szőcs dénes a neve, velem egykorú srácot képzeltem el.

kiderült, hogy fiatal apukáról van szó, aki az első naptól úgy bánt velem, mintha én is a családjához tartoznék. ő vette észre először, hogy már azon a héten megérintett az evangélium, bár a megtérésemre még sokáig kellett várni. de az alatt a közbeeső idő alatt alighanem ő imádkozott értem a legtöbbet.

mert akkor az elején észrevett és törődött velem. azóta már nevetve meséli, mikor én a táborban az egyik fa alatt sírtam, ők az amerikai csoportvezetőkkel imádkozva a másik alatt. én azért, mert kezdett derengeni, hogy van valami több, nagyobb, mint az üres vallás, ők azért, mert látták bennem Isten elkezdett csodáját.

annak a csodának időbe telt kibontakozni

"de ez már egy másik történet..."

kereszténységem története 1 - gyökerek

2010.09.03. 19:47 | aharar | Szólj hozzá!

végiggondoltam hogy lett a kislányból aki a nagymamája kérésére megpuszilta a mária-szobrot az a maga útját járó, kétkedő szabadkeresztény aki most ezeket pötyögi a blogjára.

íme

a máriácskán kívül, amit meg kellet puszilnom, a másik emlékem nagyon kicsi koromból az első imádságom. ezt is mami tanította, mivel ő indított el a hit útjain. így hangzik: az én szívem kicsike, nem fér bele senki se, csak egyedül jézuska, és a szép szűz máriácska. felnőtt keresztényként ezt bármelyik tesónak meséltem, harsogó nevetésben tört ki...

mamival templomba is elmentünk néha, de csak arra emlékszem, hogy nagyon vártam, hogy vége legyen. bár egy darabig elég jól elszórakoztattam magam a szakali templom képeivel és freskóival. mai napig élesen él bennem minden festett és faragott figurának még az arckifejezése is. hogy a misék miről szóltak, azt sose tudtam felidézni.

anyáék nem voltak hívők, de meg akarták adni a lehetőséget a későbbi választásra és beírattak hittanra. de általános iskolás korában az ember még nem hívő, csak hittanos, és a vallás csak tantárgy, ahol imádkozni és templomba menni a házifeladat. a gyónások a felelések, elsőáldozni és bérmálkozni olyan, mint a témazáró dolgozat. semmivel sem érdekesebb vagy unalmasabb a mateknál vagy a magyarnál.

a másik nagyszüleim is igyekeztek közelebb hozni istenhez. egyszer papa elvitt a sümegi csodatévő szűz máriához és együtt imádkoztunk. ez az emlék azóta is valamiféle misztikumként él bennem. hat éves protestáns múlttal magam mögött is sokszor gondolok arra, hogy hátha mégis a katolikusoknak van igazuk, és mária tényleg hallja az imádságokat, és az oltári szentségben tényleg ott van jézus...

bár középiskolás koromban még mindig kötelességből olvastam csak a bibliát, néha már ráéreztem mi a hit, saját szavaimmal is próbáltam eldumálgatni istennel, és érezni véltem, hogy tényleg érdekli, amit mondok, nem olyan, mint egy szigorú tanár, akinek engedelmesen felmondom a leckét.

aztán tizenhét lettem és az első romhányi angoltáborban először találkoztam igazi hívőkkel, igazi boldog emberekkel.

"de ez már egy másik történet és elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor"

 

welcome to camping németh

2010.09.01. 16:54 | aharar | Szólj hozzá!

az ideiglenes konyhánkban a száraz alatt ami egyébkor garázsként funkcionál a palackos gázról működtetett tűzhelyen melegedő leves fölé tartom a kezem részben azért, hogy ellenőrizzem elég meleg-e már, részben azért hogy megvédjem a belepotyogó portól és törmeléktől amit a padláson kéményt építő munkások produkálnak és arra gondolok miminden történt azóta, hogy finnországból hazajöttem.

például megtanultam öt sor hosszúságú mondatokat írni.

például több mint egy hónapja építkezünk, pedig azt hittük, három hét alatt kész lesz. de még mindig táboriak a körülmények, gyakorolhatom a csobánkán elsajátított művészetet: mosolyogva viselni el az igénytelenséget csak a jót nézve nagy optimistán. ott bevált és úgy jöttem haza, mint aki csodát élt át. itt már, főleg mióta beköszöntött az ősz, vagyis inkább mióta bjorn öt hét után hazament és magával vitte a nyarat és az életkedvemet, kicsit nehezen viselem.

pedig eleinte nevetve mondtuk, hogy átmegyünk a nappaliba mikor leültünk délután olvasgatni a kertben a barackfa alá és találónak és szellemesnek találtuk berci megjegyzését, mikor azt mondta, mintha álomban járna: átlép az ismeretlenné túrt részekből, a leendő nappaliból, előszobáből az ismerős szobákba, ahol semmi sem változott, és amelyek a ház egyetlen lakható részét képezik. még akkor nem bosszantott, hogy a kert végébe járunk a pottyantós wc-re és esténként elkirándulunk a sportcsarnokba zuhanyozni.

most úgy érzem sose lesz vége, bár a fürdő már többé-kevésbé használható, és ma bepakolhatunk az új konyhába is. nem élvezem, hogy egy könyvért bútorok tengerén kell átverekedni magam és fél tucat dobozt kell áttúrnom. de kitartás, mire fűteni kell kész leszünk. most ebben reménykedek. de ha nem, én akkor sem kell, hogy aggódjak, mert egy hét múlva már koleszban fogok lakni (viszlát, finnországban megszokott egyetlen édes szabadságom) és beindul a suli (viszlát, csaknem stresszmentes szép nyár és sokáig alvás) és nem lesz időm aggódni és agyalni és pesszimistának lenni és nem fogok fázni és nem leszek magányos a négyfős, barátokkal teli szobában. és nem lesz érkezésem ilyen bejegyzéseket írkálni, amik nem szólnak sem arról, amire a cím utal, sem arról, amire a bevezetésben következtetni engednék.

visszaállított bejegyzés októberből

2010.05.14. 10:15 | aharar | Szólj hozzá!

akkor még nem gondoltam volna, hogy majd idáig fajulnak a dolgok

és mégis. hát íme az első nagy szerelem csírája. vagy inkább csak magva.

ebéd 2

2009.10.16. 17:29 | aharar |

lennyt egy hónapja nem láttam, csak facebookon szokott irogatni nekem, és sebastian is valahogy elkopott mellőlem. a régi srácok helyett azonban lettek újak. egyikükkel, egy mario nevű német sráccal van egy közös előadásunk, ott tűnt fel nekem a kopasz fejével (ami miatt az apja azzal cukkolja, hogy úgy néz ki, mint egy neonáci - de nem az) nameg állandó kérdéseivel és kommentjeivel, melyekkel -néha igen bosszantó módon- megszakítja a tanár szövegelését.

úgy három hete egy előadás előtt míg várakoztunk, arra kaptam fel a fejem, hogy egy szimpatikus srác arról győzködi mariot, hogy nem kéne dohányoznia. humorral és fifikával csavarta a szavakat, mario ugyancsak elmésen felelgetett neki vissza, nem bírtam hát megállni, hogy ne hallgatózzak és el ne mosolyodjak ezen az eszmecserén. a szimpatikus idegen nem járt sikerrel, ugyanis mario kisvártatva kiment elszívni egy cigit. az idegen pedig, aki már korábban észrevette, hogy somolygok rajtuk, velem elegyedett szóba.

hát így ismertem meg azt a két embert, akikkel újabban filozofikus hangulatú ebédjeimet fogyasztom: mariot, a megszállott nyelvészt, aki elég zárkózott és mindenről beszél csak magáról nem, és bjornt, ezt a jóképű és intelligens, ámde ateista hollandot.

az első ebéd alkalmával, nem is tudom hogy, de oda lukadtunk ki, hogy hogy működik a világ, hogy jött létre, és megismerhető-e egyáltalán. rövid úton eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy van-e isten. marioról persze nem derült ki, mi a véleménye, úgy tűnt, ő maga sem biztos benne, mi az igazság, de hozzászólásai mindig lendítettek egyet a beszélgetésen, ami leginkább arról szólt, hogy bjorn mindenféle zavarbaejtő kérdésekkel igyekezett megtorpedózni a hitemet. egy idő után bekapcsolódott a beszélgetésbe egy srác, akit egyikünk sem ismert, de azt mondta, érdekesnek találja a témát és szeretne csatlakozni. örömmel fogadtam, mert az én álláspontomat támogatta. ezután vasárnap láttam őt újra: a dicsőítőcsoportban gitározott a metodista gyülekezetben, ahova járok.

teltek a hetek, és bjorn eltűnt, csak mariot láttam az előadásokon, de nem folytattuk a filozofálást, csak köszöntünk és elmentünk egymás mellett. tegnapelőtt történt meg újra, hogy épp magányos ebédemet fogyasztottam az arkenben, és felnézve azt láttam, hogy bjorn messziről vigyorog rám. jött is, nyomában marioval. a hétköznapi témák kimerítése után az jött szóba, van-e jó és rossz ember. például egy sorozatgyilkos, egyértelműen rossz ember. egyértelműen? mindig is rossz volt? mitől lett azzá? és ki a jó ember? mi jó emberek vagyunk? és az "átlagember"? rövidesen megint témánál voltunk, eredendő bűn, megváltás, satöbbi. ismét igencsak próbára voltam téve. a szomszéd asztal felől időnként bíztatóan rám mosolygott egy másik srác a gyüliből, de nem jött oda. a végén pedig megállapítottuk, hogy bjorn olyan megrögzött ateista, én meg olyan rendíthetetlen hívő, hogy sose fogjuk meggyőzni egymást.

a tegnapi ebédnél így szóba sem jött a téma. sokáig csendben ettünk, aztán azt kérdezték, mire gondolok. kifejtettem nekik azon nézetemet, miszeritn időnként gyengék a szavak a gondolatok kifejezésére. erre egyből kész volt a válaszuk, hogy dehát a gondolat nyelv. ha nem tudom megfogalmazni, ami bennem van, akkor az érzés, nem gondolat. az érzések tárgyalása közben bjorn felvetette, hogy minden érzés vége fájdalom. mert a rossz érzés eleve fájdalom, ezen nincs mit beszélni. a jó pedig fáj, mikor elmúlik. sőt, sokszor észre se vesszük, hogy jó dolgunk van, csak amikor már elmúlt (erről tudnék mesélni, mimindent vesztettem el azzal, hogy elhagytam az országot és ezek mennyire hiányoznak és mennyire nem becsültem őket annak idején, de ez új bejegyzést ér - amit alighanem sose fogok megírni). erre, mint valami örök optimista, azt feleltem, hogy dehát ez forítva is működik: minden jó, mert a rossz is jó, amikor véget ér.

a baj csak az, hogy igazából ennyire azért nem vagyok optimista, ezt félig viccelődve mondtam. meg mert megszoktam, hogy mindenben ellent kell mondanom bjornnak - ettől érdekes az egész, ettől lesz örök játék a bezsélgetés, ezért kezdjük mindig újra és újra, mert sosincs nyertes, de mindketten győzelemre törekszünk - akár ebéd mellett, akár neten keresztül folyik a vita. és a végén mindig megegyezünk, hogy vallásról nem beszélünk többet. de aztán mindig előjön az hogy én hiszek, ő meg nem, és kezdjük előlről. látszólag sose lesz vége, de ha megtérne, azzal mindketten nyernénk - viszont oda a játék. de megérné.

 

 

mostmár másfjata játékokat játszunk, pedig nem tért meg

an occurence at stickplace

2010.04.09. 19:32 | aharar | Szólj hozzá!

a place to hang out after lunch, before class. stickplace-nek mondjuk, mert mindig ott az a srác. vagyis mostmár csak néha, de októberben meg novemberben, mikor bjornnel szoktunk ott kávézni, mindig volt ez a hosszú vékony sárc... mint egy bot. aztán a hely nevét átvette a többi srác és így mondjuk ebéd után, lets go to stickplace, bothelyre menjünk. de magyarul viccesen hangzik.

hát ott ültem ebben a nagy térben, olyan aulaféle, körbe az emeletek korlátokkal, hogy látom az üvegtetőn beszűrődő fényben a fent jövő-menő embereket. meg a másik adag fotelban ültek stick barátai, szokás szerint, mint akiknek nincs más dolguk a földön csak ott ülni és kávézni és beszélni svédül (jó hangosan) és röhögni (jó hangosan) hogy ne lehessen tanulni vagy olvasni tőlük.

egyedül voltam, mármint a stick-haverokat leszámítva, a saját haverjaim nem tudom, hol kallódtak épp, de pénteken szinte senkinek sincs órája, elég kihalt a suli. (stickplace persze kivétel.) a tér másik végében látok két újféle széket, rajta két újféle embert. egyszercsa madárcsicsergést hallok. ekkor látok két újféle hangszórót is, meg hogy a két újféle ember elég meredten, természetellenesen ül. a hangszóróból finn szöveg, annyit értek, hogy turun tanssi teatteri, ehhez nem is kell tudni a nyelvet. és a két újféle ember a folytatódó madárcsicsergésre táncba kezd. valamiféle posztmodern balett, természetellenes, kicsavart mozdulatokkal. én ülök hozzájuk legközelebb, elmerülten nézem a földöntúli produkciót. zenébe vált a madárhang, és egy másik nő kezd táncolni. kifejezéstelen arccal, megfeszült, csupaizom tagokkal. aztán lassan bekapcsolóik még három táncos, már mind az öt újféle ember ott lejt-vonaglik. aztán lassan sorra kiválnak, megállnak, a végén csak egy srác mozog, lassul, hátat fordít. végül furcsán megrándítja a fenekét, tesz még két kifacsart lépést, embertelen karlengetéssel kisérve, aztán egyszer csak már mind az öten ott állnak megint, meghajolnak, és mögöttem tapsvihar. ekkor veszem észre, hogy a stick-haverokon kívül még vagy ötszörannyi ember odagyűlt, a korlátokról is szinte lóg a nép. nem tűnt fel a gyülekezés, mert amíg a táncot néztem, megszűnt a külvilág. ekkor nézek csak az órámra, és jut eszembe mi mindent akartam még aznap elintézni.

addigra a táncosok összepakoltak, felvették a kabátjukat, már kifelé igyekeznek és a köszönség is oszladozik. én is fogom a cókmókom és on with the day, ki a napfénybe, kaunis kevätpäivä, aurinko paista. csak a táncszínház reklámbemutatóját láttam, semmi nem változott. gyerünk a dolgunk után.

finnstop

2010.01.21. 15:46 | aharar | Szólj hozzá!

"és ha nem érjük el az utolsó buszt?" "ugyan, ne legyél ilyen pesszimista!" így hát nem csináltunk b tervet a hazaútra rigából tamperén át turkuba... de a gép késett... hát mégegy kaland a kétnapos kirándulás végére. (mert volt ám fagyhalálközeli élményünk, találkozásunk hmmm érdekes emberekkel, felfedezőút új helyeken, mindenféle nemzetbeli arcok a szálláson, bolondozás, kalandozás)

szóval este 10, tampere, buszpályaudvar - zárva, kihalt. pedig nincs is késő. rövid séta után kiálltunk a turku felé vezető út szélére. nyáron, magyarországon, nappal stoppolni móka. télen, finnországban (mínusz tizenvalahány fokban), éjszaka kevésbé. sokára állt csak meg egy autó (persze ilyen időben ez relatív fogalom, 5 perc is sok). benne arab kinézetű ember, törte az angolt. de a város széléig kivitt, és megadta a számt, hogy ha nem vesznek fel, hívjuk fel és nála alhatunk. de felvettek. lerobbant kocsi, mogorva, fiatal srác benne, első kérdése: do you have money? hát attól függ mennyi. végül 30 kilométer 10 euróért. mégis olcsóbb mint a taxi, és így már csak 120 kilométerre voltunk turkutól. egy benzinkútra mentünk be melegedni, odabe kérdezgettük az embereket, ki merre megy, hova férnénk be. éjfél felé járt, alig lézengtek páran. végül simon gyér finntudását bevetve talált egy embert, aki hasonlóképpen gyér angoltudással rendelkezett. nem is nagyon értettük, merre tart, meddig visz, végül 90 kilométeren át utaztunk az autójában.

újabb benzinkút, hosszú szünet, egy óra (vagy már fél kettő?), sehol senki. ám kisvártata belép egy ember. rajtam a sor, én megyek kérdezősködni, kunyerálni. kamionos. de legalább tud angolul. és turkuba megy! de csak egyikünk fér be. szétváljunk? ki menjen? egyedül? ugyan, otthon is egyedül szoktam. és mivel én voltam a kérdező, enyém volt a jog, sok szerencsét kívánva barátaimnak, felmásztam a sofőr mellé. mire turkuba értünk, mindent tudtam a bácsiról, hogy lappföldről származik, hogy spanyolországban töltötte a karácsonyt, hogy svéd anyanyelvű bár, de tud finnül, angolul, németül, kicsit franciául, kicsit olaszul. én is mesélgettem neki az erasmusos élet kalandos szépségeiről. bár a város másik végébe ment, nem oda ahol én lakom, kijelentette, nem hagy annyit gyalogolni a hidegben, kapuig vitt.

kettő, fél három körül járhatott ekkor. agatát alighanem épp akkor vette fel egy másik olyan sofőr, akinél csak egy hely volt. hajnal négy tájban már simon is hazaért. másnap, illetve aznap ment is ki-ki a maga óráira az egyetemen. vissza a hétköznapokba, de egy olyan kirándulás emlékeivel, ami újra életet lehelt belém.

víz

2010.01.17. 20:14 | aharar | Szólj hozzá!

decemberben mintha szomjas lettem volna, vágytam kicsit haza. három hét alatt ittam eleget. szép volt, jó volt, elég volt. most meg olyan vagyok, mint a teve, hetekig nem szomjazom meg. jó itt nekem ebben a hideg sivatagban

újratölt...

2010.01.03. 23:19 | aharar | Szólj hozzá!

békességes, szép nappalokkal, és búsulós, álmatlan éjszakákkal kezdődik az új év. sokmindent kell újrakezdeni, újra próbálni, újratanulni. megtanulni többnyire magányosan-szabadon élni megint, ahogy régen. meg feléleszteni hervadó, régi barátságokat. és persze az örök újrakezdés: megpróbálni überkerónak lenni - megint, és elbukni és megint felállni és próbálkozni és így tovább.

egyébként meg vágyom vissza turkuba. milyen bosszantó - ám milyen tipikusan emberi és csaknem mindenkire jellemző - hogy mikor még ott voltam, számoltam vissza a napokat a hazautazásig - sose jó az, ami van, mindig valamire várunk, vágyunk. csak a jelenben nem tudunk boldogok lenni. hanem "majd ha férjhez megyek" "majd ha lesz munkám" "majd ha független leszek" "majd ha hazajövök" " majd ha elutazok" ... de tényleg így van? nem is... legalábbis nem mindig. attól, hogy visszavágyom, még jól érzem magam itthon. és tudok örülni annak, ami van. és ezzel nem vagyok egyedül az tuti, legyünk csak optimisták! (ámbár az voltam eddig is, és koppantam is igen nagyokat, és tört is össze-vissza a szívem nem egyszer, de szerencsére én ismerem Azt, aki össze tudja rakni újra meg újra...)

2009

2009.12.30. 12:14 | aharar | Szólj hozzá!

hogy milyennek vártam ezt az évet? megvan még a januári naplóm:

"milyen furcsa ez az új eszendő. mint egy érzékeny kis hajtás, aki még tiszta és akire vigyázni kell. bezzeg az óesztendő már kőkemény és fásult volt a sok keserűségtől, hazugságtól, cigarettafüsttől, galádságtól, és dühtől. ez még csak csíra, még bármi lehet belőle. nemcsak kacskaringós, göcsörtös ágbogú fa, mint az előző. de már most érzem, magas, sudár, hibátlan pálma úgyse lesz." (január 2.)

hát bizony a végére ez is elég szerteágazó bozóttá nőtt. talán túlélt egy-két villámcsapást is. egy-két ágát lecsapták, és ezer új nőtt mind helyett. nem tökéletes, de mennyivel érdekesebb, mint egy egyszerű, egyenes pálma! egy magot most kiválasztok és elültetem, nőjön belőle új hajtás, új lehetőség a változásra. ám ha jobban meggondolom, közhely az, hogy új év, új lehetőségek. én ugyanaz maradok, és nem fogadok meg semmit. csak figyelem kíváncsian mivé nő föl 2010.

 

félúton

2009.12.12. 23:31 | aharar | Szólj hozzá!

egy hét van még a hazaútig. három hét otthon, aztán folytatódik életem nagy kalandja. miminden fért egy fél évbe! de nem elég. kell még a másik fele, kell az a másik csaknem öthónap kalandadag. meg hiányozna is. a város, a hangulat, az az ulpius tamásos veszendőségérzet és az időnkénti holden caulfieldes minden mindegy hangulat; hogy sose tudhatom mit hoz a holnap.

visszajövök majd, és ugyanide jövök vissza, de mégsem ugyanide. nem lesz cili, kivel marháskodok majd, ki megy bele velem olyan őrültségekbe mint a meztelenül úszás? nem lesz ági, kivel fogok mindent megbeszélni? nem lesz bjorn - vele felsorolhatatlanul sok mindent veszítek. a magyarkör nagyrésze is lelép, és a cserediákoknak legalább fele.

de itt maradnak a golgis arcok, itt marad mindig segítőkész tiszteletbeli bátyám és szomszédom donald, itt marad lengyel barátném agata, a lakótársaim, a svédfinn csoporttársak, mégse kell mindent teljesen újra kezdeni.

vajon visszatér-e majd a mostanra elhalványult, szeptember-októbrben néha még olyan élesen belémhasogató honvágy? mert jó már itt, otthonommá vált a hely, hej de nagyon megszerettem finnországot, de mégis, olyan jó lesz hazamenni! mert hiányoznak dolgok, egész apró dolgok is. ahogy a gyerekek mondják az aranymondást vasárnap a gyülekezetben. a népzene, amit apa éjjel-nappal hallgat. ahogy luca ébreszteni szokott szombaton: néha énekel, néha reggelit készít, néha ugrál az ágyamon. amikor csak úgy spontán átmegyek sedókához. a féldeles imák a szósszal. a játék az ifi alkalmak elején. a hazatérésnek az a fajta öröme, ami már rétságon meglegyint, mikor leszállok a pesti buszról. a stefiben azok a nagyon nagy székek, amikben a kávémat szoktam meginni. ahogy hahót kiáltunk mikor hazaérünk. ahogy végigsétálok pesten a körúton. és még annyi de annyi egész apró dolog.

de újakat kaptam helyettük, új apróságokat, amikből ha mindet összegyűjteném, mint egy puzzlet ki tudnám rakni a turkui életemet. a csendes könyvtárzugot az arkenben ahova el szoktam bújni tanulni-olvasni-elmélkedni. az auraparti sétákat minden reggel. az ebéd utáni kávét-csokit "at stick-place." a tys-lakásokbeli házibulikat. a söröket a kouluban. a nemzetközi vacsorákat. az afrikai srácokkal haverkodást a buszon. ezer dolgot, és a legfontosabbat: valami felfoghatatlanul nagy szabadságot, aminek ára az állandó bizonytlanaság - de nagyon megéri.

kereszttűz

2009.11.12. 14:33 | aharar | Szólj hozzá!

otthon el voltam kényezteteve. a szósz, a gyülekezet, a sok hívő haver mind csak erősített a hitemben, minden közelebb vitt Istenhez. néha már sok is volt az überkeró arcokból, úgy éreztem, korlátoznak. utólag látom be, hogy a korlátok nem azért vannak, hogy elvegyék a szabadságomat, hanem azért, hogy ne essek le valami feneketlen, kikutathatatlan mélységbe.

itt a nemhívő barátaim hívására kimerészkedtem a szakadék szélére és egyfolytában ott járok. ketten mennek mellettem. az egyikben többé-kevésbé megbízom. a másik számomra titok. de néha egyiküknél sem tudom, hogy csak ijesztgetnek, vagy le akarnak lökni a mélységbe. talán csupa jószándékból löknének le, mert ami nekem félelmetes ismeretlen, az nekik kalandos szabadság. nem mindig lehet tudni, hogy most elfogadjuk, hogy én a biztos úton haladok, ők meg a bizonytalan kalandok között, vagy át akarjuk rántani egymást a korláton. nem mindig lehet tudni, hogy azert nyúlnak felém, hogy lerántsanak, vagy csak azért, mert kiváncsiak milyen az élet a hit biztonságában.

két nemhívő barátom pedig egyre bombáz a provokatív kérdéseivel és megjegyzéseivel. bár talán semmi provokatív nincs benne... ez a legrosszabb, mindkettőnek megvan a jól bejáratott arckifejezése, és mindent ezzel az arccal mondanak. ezért nem lehet pontosan tudni, hogy komolyan kiváncsiak rám, vagy csak gúnyt űznek belőlem, hülyének néznek vagy csak csodabogárnak... akárhogyis, igyekeznek elhitetni velem, hogy nincs bennük rossz szándék. én pedig barátaimnak mondom őket. és imádkozom értük.

kósza gondolatok

2009.11.06. 17:54 | aharar | Szólj hozzá!

észreveszik a másik szemében a szálkát, a magukéban a gerendát nem. az enyémben, azt mondják, fényt látnak. világító szálka

...

a gyülekezetben, ahova egy időben jártam, nyelveken szóltak, de általában nem tűnt fel, mert svédül sem értek

...

annyi a dolgom, mint az ensznek. és itt irkafirkálok

...

néha úgy tűnik, egy csomó keró nem egészen veszi emberszámba a nemhívőket

...

mikor egyedül vagyok, jobban önmagam vagyok

...

mi vagyunk a felsőpetényi baptista gyülekezet sikersztorija: megtértünk sorba, luca, én aztán anya is

...

akkor is elmegyek az arkenbe, mikor nincs órám, mert kell egy nap egyszer meleg kaját enni. varissuo messzebb van (ott van a golgi), de egyszer egy héten oda is elzarándokolok, mert a lelkemnek is kell a meleg kaja

...

most van az én pusztai vándorlásom. lehet, hogy a végén én sem léphetek be az ígéret földjére

...

különben meg mit ugrálok, keró férjet úgysem kaphatok, mert azok hit meg isten iránti lelkesedés alapján szeretnek bele egy lányba. habár hiszek, de az én lobogásom másféle

arról írok, amiről nem tudok semmit

2009.11.02. 18:15 | aharar | Szólj hozzá!

radnóti az a költő, aki szerintem a legjobb, legszebb, legtalálóbb verseket írja. de nem arról ír, amit én érzek. (azokat a dolgokat, amiket én érzek, józsef attila verseiben látom viszont.) igaz-e például, amit jelszavamként, életem mottójaként ismételgetek 15 éves korom óta, hogy "sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek?" azt hiszem, igaz, csak úgy vagyunk vele, hogy amíg nagy és csillogó, nem törődünk a sárral és a gyűlölettel, és esetleg később is elhazudjuk. persze van, hogy a szerelemnek csúfolt érzéscsírából csak a közöny marad (ami sokkal rosszabb a gyűlöletnél) de azt hiszem, akkor nem is volt olyan fenenagy szerelem.

vicces, hogy erről filozofálgatok, mikor nem voltam még soha szerelmes. nem is nagyon hiszek a létezésében, vagy ha igen, úgy vagyok vele, mint a nagy targédiákkal, amiket látok a híradóban: van ilyen, de velem ez nem történhet meg. vagy inkább a szerelem olyan, mint kína: tudom, hogy létezik, biztos jó hely, sokan elmennek oda, de én ugyan soha. le lehet élni egy életet úgy, hogy az ember sose megy el kínába, mert ott a világ összes többi része, és azok is épp elég érdekesek ahhoz, hogy egész életemben ellegyek. ez a kínás hasonlat philip pullmantól származik. egy könyvének egy szereplője mondta ez, és persze a regény végére szerelmes lett...

kételyek

2009.10.31. 21:29 | aharar | Szólj hozzá!

mióta itt vagyok, a legpörgősebb napokban, a legvidámabb pillanatokban is valahol nagyon mélyen kitartóan ott pislákolt bennem a honvágy. legtöbbször takaréklángra vettem ugyan, de nem aludt ki. eddig.

(jó lenne tudni, miért nem világít nekem tovább, de nehéz magyarázatot találni. egy otthonhagyot srácba vetett reményemmel hunyt ki, vagy az idő kitartó zúgása altatta el. vagy talán mindkettő.)

mindig úgy gondoltam, jó, itt vagyok, jó itt, de nem tartozom ide, ugyanz maradok, aki voltam, hazamegyek, és ott folytatom az életemet, ahol abbahagytam. nem számít, hogy 4 vagy 9 hónapot vagyok itt, nem lesz othonommá ez a hely. bolondság volt ezt gondolni.

most nem tudom elképzelni, mi lesz ha hazamegyek. nem vagyok már olyan biztos benne, hogy gond nélkül visszailleszkedek az otthoni életbe. nem vagyok már olyan biztos benne, hogy visszavárnak az otthoni barátaim - két-három embert leszámítva - és ha visszavárnak is, nem vagyok már biztos benne, hogy ugyanazt az embert fogják visszakapni, akit augusztusban elengedtek.

igaz, itt minden esetleges, semmi sem biztos, azzal, hogy ideértem, kihúzták a szilárd talajt a lábam alól. először ijedten tapasztaltam, hogy e nélkül a szilárd talaj nélkül csak lebegek, nincs mibe kapaszkodnom. aztán elkezdtem élvezni ezt a lebegést, ezt a repülésszerű szabadságot, ezt a bizonytalan kalandszagot.

egy hete legyintett meg először annak a szele, hogy nagyon is otthon érzem magama itt. azt hiszem, az emberekhez van köze. lett egy(-kettő), aki egyre közelebb kerüt hozzám. akkor még elgondolkodtam, hogy érdemes-e bármilyen jóbarátot szerezni itt, és igazán közel engedni magamhoz, ha aztán örökre elválnak útjaink? drasztikusabban fogalmazva: elfogadjam-e a felkínált két hónapig tartó menyországot az utána következő, bizonytalan ideig tartó pokol árán? de mire végiggondoltam a kérdést, már nem volt választásom, mert észrevétlenül átcsúsztam abba az állapotba, hogy "jó itt." túl jó.

nem hiányzik hát semmi, csak "a régi keserűség éles tiszat íze." mintha nem én lennék. de csaknem mindenki végleg elmegy decemberben, és bőven visszakapom a régi rosszkedvemet januárban, amikor visszatérek ugyanebbe a városba, és mégse ugyanebbe. mert azok nélkül a bizonyos emberek nélkül nem lesz ugyanez. hontalanná leszek, mert ez lesz már az otthonom, és mégsem ez, vagyis nem az a januári turku, hanem ez az őszi, ami most van. bár ez sem igaz. nem a vársoban érzem magam otthon, hanem a hangultban. az otthon nem hely, hanem érzés.

de akkor legalább önmagam leszek megint. ez a bizonyos otthon-érzés kialakul újra, mint tapasztaltam, két hónap elég hozzá. nyáron is kialakul majd. és akkor talán én is visszaalakulok, és 2010 augusztusára visszavedlek azzá, aki 2009 augusztusában voltam.

vacsora után

2009.10.06. 22:46 | aharar | Szólj hozzá!

még a szobában ülve küzdöttem az amerikai irodalom egy remekével, mikor már hallani lehetett az edénycsömörömpölést, nameg rebecca és long madárcsicsergésszerű beszélgetését. mindketten hongkongiak, és ők főztek ma vacsorát.

a mai órámon épp elgondolkodtam azon, hogy mennyire keverednek itt a népek. magyar létemre itt vagyok finnországban, tanulom a svéd nyelvet, és egy irodalomóra keretében az amerikában élő indiaiak és feketék problémáit boncolgatom egy tucat svédfinn, egy másik magyar, egy orosz és egy ausztrál társaságában. majd hazamegyek a francia és a hongkongi lakótársamhoz, és közbe összefutok a szomszédommal, aki nigériából származik...

de térjünk vissza az eredeti témához. kilesek a szobából és egyből fura illatok csapnak meg. nem olyan egyértelműen jó illatok, mint amikor emeline főzött, de kétségkívül érdekesek. én meg nyitott vagyok, és megkóstolok mindent, amivel rebecca kínál. bár a múltkori japán tea íze leginkább a balatonéhoz hasonlított...

de ma este nincs hínártea, hanem valami valóban jó, eredeti kínai. de először leves, egész átlagos, az otthonihoz hasonló zöldségleves. aztán rizs, az nem maradhat el. hozzá valami olyasmi mint a rántotta, de szárított fehérrépadarabok vannak benne. és valami, ami padlizsánból és húsból van, és rendkívül fűszeres, de csak a fokhagyma ízét tudom megkülönböztetni az általános csípősségben. végezetül egy kis "mooncake," hihetetlen édes, birsalamsajt állagú sütemény, benne egész tojássárgáják. először teljes szeletet veszek, de aztán inkább olyat választok, amiből hiányzik a tojás. mert hát vagy sütit eszek vagy főtt tojást, a kettő együtt fura. desszertnek még egy kis csevegés a kulturális és hangtani különbségekről a kínai, francia és magyar nyelvek között, aztán együtt ugrunk neki a mosogatásnak...

összességében jókis kaja, jókis társaság, jókis csajbuli. jövő héten pedig rajtam a sor, magyar vacsora következik. szegény barátnéim lelkesen várják, nem tudják még, hogy nem vagyok egy konyhatündér... kapnak lecsót vagy túróscsuszát. zsíroskenyeret! najó, nem. különben sem tudnék zsírt szerezni.

...

tessék, hétköznapi bejegyzés, semmi tanulság, semmi filozófiai tartalom - mert olyen vagyok, mint akiről ezt olvastam: "ő pedig titokban még szégyent érzett, züllöttséget, felbomlást. mert nyomorult, langyos középszerű. se nem bátor vagány, se nem jó magaviseletű, jeles tanuló. se nem tudja megvédeni a zsíros kenyerét vagy elszedni a másét, se nem tud fölébe emelkedni a falánk, éhes mivoltának. se nem hívő, vallásos lélek, mint tóth tibor, se nem életrevaló istentelen. tétova, bizonytalan, gerinctelen ember. ahelyett hogy tárt mellel szembefordulna velük, még bűntudatot is érez a másfélesége miatt, és olyan akar lenni, mint a többiek. de ezt sem képes határozottan és teljes odaadással csinálni, hanem csak botladozik a félúton. amellett mindenkinél különbnek tartja magát. s ha egy kicsit körülnéz, hát jóformán mindenki különb nála."

igen, ilyen vagyok. mint medve gábor - ami persze nem is biztos, hogy rossz, mert ő egész szimpatikus figura. - mert igen, ez is ottlik, igen, ez is az iskola a határon, és igen, olvassa el mindenki, mert az egyik legjobb könyv a világon.

apa egyszer régen azt mondta, az a jó könyv, amiben rátalálsz a saját gondolataidra és érzéseidre. én ehhez hozzáteszem, hogy az az igazán jó könyv, amiben azokra a gondolataidra találsz rá, amelyek ezer éve benned motoszkálnak, csak eddig még nem tudtad megfogalmazni őket - és egy jó könyvből ezek a gondolatok, a saját gondolataid köszönnek vissza szavakba öltöztetve. és azt érzed, hogy igen, ez az! és örülsz neki, hogy volt aki kimondta helyetted, neked.

a saját írásaimat épp ezért nem tartom jónak: mert ezeket olvasva senki nem fogja azt mondani, hogy aha, én is épp ugyanezt érzem! de nem ez a jó szó. nem mondom, hogy egyáltalán nem jók az írásaim. csak az, hogy ha valami univerzálisan emberit foglamaz meg valaki, olyat, amiben néhány ember a saját ki nem mondott gondolatait ismeri föl, na ez tesz egy embert íróvá. mindebből tehát csak azt a következtetést vonhatom le, hogy nem vagyok író. ami korántsem tragédia. költő sem vagyok. és hiába rajzolok, ettől még nem leszek művészlélek, akármennyire is jó lenne, és akármennyire is menő lennék ezzel. de nem vagyok menő, csak középszerű. úgy, mint medve gábor.

süti beállítások módosítása