tavaly ősszel mindig ott kóválygott az egyetem körül egy fura figura. egy őrült. őrült?
bárkihez odament, bárkit megszólított. az arkenben megette az emberek után a maradékot, de előtte mindig udvariasan megkérdezte, hogy szabad-e.
mindig mezítláb járt, akkor is amikor hideg volt és én már csizmát hordtam, és még a legelvetemültebb lappföldi hidegtűrő finnek is zártcipőre cserélték a szandált. úgy tűnt, nem fázik. pedig még október végén is néha rövidnadrágban járt.
egyszer a sétálóutcában az állványokra mászva feketébe öltözött tinédzsereket szórakoztatott tornamutatványokkal.
egyszer leskelődött, amikor bjornnel csókolóztunk.
egyszer felbukkant a metodista gyülekezetben. mindenki örült neki, ölelgették, látszott rajtuk, hogy ismerik és szeretik és törődnek vele. mikor elment, megkérdeztem ki ez. azt mondták, régen egyetemre járt és teológiát tanult. de aztán problémái adódtak és azóta ilyen. azt nem tudták megmondani, miféle problémák.
boldognak és szabadnak tűnt mindig. órákig tudott ülni a napon azzal a jellegzetes mosollyal az arcán. olyan kíváncsi volt, mint egy kisfiú, mindent nagy érdeklődéssel figyelt meg.
amikor tél lett és mínusz 10 fok, eltűnt. senki sem parancsolt neki és senki sem tudta hol lakik. mindig arra gondoltam, hogy egyszer majd beszélgetek vele, de aztán valahogy sose jött össze. még a nevét sem tudom. még azt sem tudom, él-e. meg egyáltalán, semmit.
