este az amfiteátrumban
telihold fénye világit a versnek
az amfiteátrumban tündéreket vernek
hűtlen tündéreknek törik le a szárnyát
itt mondják ki végleg életüknek átkát.
keserűen gondol a tündér a mesterre
nincs semmi vígasza, a mester elfeledte.
később az albérletben egyedül
istentelen szerelmek
megrágták a lelkemet
kikezdték a hitemet
elvették az eszemet.
élek tovább észnélkül
remény nélkül, srác nélkül,
közönyösen, üresen,
néha szédületesen.
kedvesség a jelmezem
nem látsz rajta át sosem
álarc csak a mosolyom
nem jösz rá hogy hazudom
másnap reggel az egyetemen
kósza vágyak tördelik a lelkem
kósza dallamok zengnek a fejemben
