mióta itt vagyok, a legpörgősebb napokban, a legvidámabb pillanatokban is valahol nagyon mélyen kitartóan ott pislákolt bennem a honvágy. legtöbbször takaréklángra vettem ugyan, de nem aludt ki. eddig.
(jó lenne tudni, miért nem világít nekem tovább, de nehéz magyarázatot találni. egy otthonhagyot srácba vetett reményemmel hunyt ki, vagy az idő kitartó zúgása altatta el. vagy talán mindkettő.)
mindig úgy gondoltam, jó, itt vagyok, jó itt, de nem tartozom ide, ugyanz maradok, aki voltam, hazamegyek, és ott folytatom az életemet, ahol abbahagytam. nem számít, hogy 4 vagy 9 hónapot vagyok itt, nem lesz othonommá ez a hely. bolondság volt ezt gondolni.
most nem tudom elképzelni, mi lesz ha hazamegyek. nem vagyok már olyan biztos benne, hogy gond nélkül visszailleszkedek az otthoni életbe. nem vagyok már olyan biztos benne, hogy visszavárnak az otthoni barátaim - két-három embert leszámítva - és ha visszavárnak is, nem vagyok már biztos benne, hogy ugyanazt az embert fogják visszakapni, akit augusztusban elengedtek.
igaz, itt minden esetleges, semmi sem biztos, azzal, hogy ideértem, kihúzták a szilárd talajt a lábam alól. először ijedten tapasztaltam, hogy e nélkül a szilárd talaj nélkül csak lebegek, nincs mibe kapaszkodnom. aztán elkezdtem élvezni ezt a lebegést, ezt a repülésszerű szabadságot, ezt a bizonytalan kalandszagot.
egy hete legyintett meg először annak a szele, hogy nagyon is otthon érzem magama itt. azt hiszem, az emberekhez van köze. lett egy(-kettő), aki egyre közelebb kerüt hozzám. akkor még elgondolkodtam, hogy érdemes-e bármilyen jóbarátot szerezni itt, és igazán közel engedni magamhoz, ha aztán örökre elválnak útjaink? drasztikusabban fogalmazva: elfogadjam-e a felkínált két hónapig tartó menyországot az utána következő, bizonytalan ideig tartó pokol árán? de mire végiggondoltam a kérdést, már nem volt választásom, mert észrevétlenül átcsúsztam abba az állapotba, hogy "jó itt." túl jó.
nem hiányzik hát semmi, csak "a régi keserűség éles tiszat íze." mintha nem én lennék. de csaknem mindenki végleg elmegy decemberben, és bőven visszakapom a régi rosszkedvemet januárban, amikor visszatérek ugyanebbe a városba, és mégse ugyanebbe. mert azok nélkül a bizonyos emberek nélkül nem lesz ugyanez. hontalanná leszek, mert ez lesz már az otthonom, és mégsem ez, vagyis nem az a januári turku, hanem ez az őszi, ami most van. bár ez sem igaz. nem a vársoban érzem magam otthon, hanem a hangultban. az otthon nem hely, hanem érzés.
de akkor legalább önmagam leszek megint. ez a bizonyos otthon-érzés kialakul újra, mint tapasztaltam, két hónap elég hozzá. nyáron is kialakul majd. és akkor talán én is visszaalakulok, és 2010 augusztusára visszavedlek azzá, aki 2009 augusztusában voltam.
