radnóti az a költő, aki szerintem a legjobb, legszebb, legtalálóbb verseket írja. de nem arról ír, amit én érzek. (azokat a dolgokat, amiket én érzek, józsef attila verseiben látom viszont.) igaz-e például, amit jelszavamként, életem mottójaként ismételgetek 15 éves korom óta, hogy "sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek?" azt hiszem, igaz, csak úgy vagyunk vele, hogy amíg nagy és csillogó, nem törődünk a sárral és a gyűlölettel, és esetleg később is elhazudjuk. persze van, hogy a szerelemnek csúfolt érzéscsírából csak a közöny marad (ami sokkal rosszabb a gyűlöletnél) de azt hiszem, akkor nem is volt olyan fenenagy szerelem.
vicces, hogy erről filozofálgatok, mikor nem voltam még soha szerelmes. nem is nagyon hiszek a létezésében, vagy ha igen, úgy vagyok vele, mint a nagy targédiákkal, amiket látok a híradóban: van ilyen, de velem ez nem történhet meg. vagy inkább a szerelem olyan, mint kína: tudom, hogy létezik, biztos jó hely, sokan elmennek oda, de én ugyan soha. le lehet élni egy életet úgy, hogy az ember sose megy el kínába, mert ott a világ összes többi része, és azok is épp elég érdekesek ahhoz, hogy egész életemben ellegyek. ez a kínás hasonlat philip pullmantól származik. egy könyvének egy szereplője mondta ez, és persze a regény végére szerelmes lett...
