otthon el voltam kényezteteve. a szósz, a gyülekezet, a sok hívő haver mind csak erősített a hitemben, minden közelebb vitt Istenhez. néha már sok is volt az überkeró arcokból, úgy éreztem, korlátoznak. utólag látom be, hogy a korlátok nem azért vannak, hogy elvegyék a szabadságomat, hanem azért, hogy ne essek le valami feneketlen, kikutathatatlan mélységbe.
itt a nemhívő barátaim hívására kimerészkedtem a szakadék szélére és egyfolytában ott járok. ketten mennek mellettem. az egyikben többé-kevésbé megbízom. a másik számomra titok. de néha egyiküknél sem tudom, hogy csak ijesztgetnek, vagy le akarnak lökni a mélységbe. talán csupa jószándékból löknének le, mert ami nekem félelmetes ismeretlen, az nekik kalandos szabadság. nem mindig lehet tudni, hogy most elfogadjuk, hogy én a biztos úton haladok, ők meg a bizonytalan kalandok között, vagy át akarjuk rántani egymást a korláton. nem mindig lehet tudni, hogy azert nyúlnak felém, hogy lerántsanak, vagy csak azért, mert kiváncsiak milyen az élet a hit biztonságában.
két nemhívő barátom pedig egyre bombáz a provokatív kérdéseivel és megjegyzéseivel. bár talán semmi provokatív nincs benne... ez a legrosszabb, mindkettőnek megvan a jól bejáratott arckifejezése, és mindent ezzel az arccal mondanak. ezért nem lehet pontosan tudni, hogy komolyan kiváncsiak rám, vagy csak gúnyt űznek belőlem, hülyének néznek vagy csak csodabogárnak... akárhogyis, igyekeznek elhitetni velem, hogy nincs bennük rossz szándék. én pedig barátaimnak mondom őket. és imádkozom értük.
