hol is hagytam el? ja igen, 2004 nyarán. hát akkor kezdtem el közösségbe járni. akkor éreztem meg, mekkora nagy dolgot, mekkora életemhez adott pluszt takarhat ez a szó: közösség.
azt tudni kell rólam, hogy gimnazista éveim végén és egyetimsta éveim elején utáltam magam, és meg voltam győződve róla, hogy mindenki más is utál. minden január elsején úgy indultam el, hogy ez lesz életem utolsó éve, ugyanis átlag napi kétszer jutott eszembe az öngyilkosság gondolata. akkor még nem volt divat az emo, és nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi, de kb az voltam. szégyen, de igaz.
szóval nagyon sokáig a felsőpetényi baptista ifi nekem csak a barátokat jelentette, azokat, akik végre nem utálnak. (bár alighanem más sem utált, de ezt akkor még nem tudtam) az angoltáborbeli nagy hullám elvonult, és én nem éreztem az evangéliumnak azt a nagy erejét, még idő kellett, hogy valóban megértsem.
aztán jött 2005, mégegy angoltábor, de ez lelkiekben nem jelentett sokat, a hitem stagnált. nem sokra emlékeszem abból a nyárból, pedig sokan mondják, hogy az érettségi utáni nyár a legszebb. még az akkoriban írt naplóimat is elégettem azóta. szóval csak elmúlt, és jött az ősz.
egy októberi ifialkalmon egy végidőkról szóló filmet, a left behindot néztük. akkor hallottam életemben először az elragadtatásról és akkor esett le, hogy ha megtörténne, én ittmaradnék. nem tudtam mi a bajom, de elég rosszul voltam. az egész ifi vígan beszélgetett a film után, csak szabolcsnak tűnt fel, hogy velem valami nem oké. mikor megtudta mi ijeszt, apróra elmagyarázta az evangéliumot, a megtérést meg mindent. hazatérve úgy imádkoztam, mint még soha. az a bizonyos, amikor mondom Jézusnak, hogy mostmár értem, gyere, veled akarok élni.
persze ettől nem lettem egyből überkeró, sokára jöttem rá, hogy szolgálni is kéne, meg gyümölcsöt hozni, meg hogy a hívő élet a nagy öröm mellett kemény munka is. és még ezután is hosszú hónapokba telt, hogy ne utáljam már magam. ráadásul a baptisták nem kezeltek hívőként, amíg be nem merítkeztem, és erre csak 2007 tavaszán került sor.
de ez már egy másik történet...
