a híd ahonnan a katedrálist látni a sárguló fák fölött... ott sétáltam, mikor eszembe jutott megint ez az agyamból pár napja kicsusszant álomtöredék. mindig ott jutnak eszembe a fontos dolgok, nem tudom miért, és furán jó kedvem lesz. ott. álmodozásra is jó, letűnt és eljövendő (két)órákon merengeni... bárcsak le tudnám írni azt az auraparti hangulatot. de mivel azt nem tudom, jöjjön az álom.
bánk és romhány között voltunk. egy erdőben kúsztunk nedves avarban. de ez lehet, hogy másik álom volt. igen, ez másik. máskor is jutott eszembe, mikor azt a könyvet olvastam, amiben a medvék voltak. ó, mindjárt eltérek, mert erről eszembe jut a filozofikus alkatú holland srác, akinek a neve azt jelenti, hogy medve... (ez is töredékféle, összeszedetlen firkálmány lesz...)
nem medve, hanem zs. ő volt az álmomban. bánk és romhány között. sötétedett, indultunk haza a többi romhányival. azt hiszem, ő csak ott lappangott a bokrok között, mert nem is vette észre más, csak én. de én is csak inkább sejtettem őt ott a sűrűben valahol. szándékosan lemaradtam a többiektől, hogy megkeressem. jött felém az úton, mint aki meg akar ölelni. felrémlett egy emlék: vác egy forró júliusi napon... de semmi szeretet, semmi gyengédség. durván fellökött, aztán elszaladt. közben az a jellegzetes gonosz vigyor az arcán és az a bizonyos villanás a szemében. két érzés: valami mérhetetlen csalódottság, és hogy "annyira jellemző!" utánafutottam. sötétség, de olyan, hogy szinte vágni lehet. kiáltottam utána. de valami furcsa, angolos hangzású néven szólítottam. de álmomban az az ő neve volt. de nem felelt rá. hívtam az éber nevén, de valahogy kényelmetlenül volt az a név a számban. most sem esne jól leírni. a neve nem fejezi ki azt a vad lobogást, ami ő.
a legtöbb névvel így van. ez a szó: évi, nem én vagyok. és abban, hogy bogi, nincs benne az a mélység, amiből ekkora barátság nőtt. és az, hogy sedó, nem fejezi ki a "szólmétségünket." és kevésszavú, szép, titokzatos unokatestvérem lényét hogy írhatná le ez az egyszerű név: balázs...
ezért kezdtem régen neveket adni az embereknek, így lettem én aharar, és lettek mások nabraxan, anzeo, duneol, szerohir... több, mint 100 embernek adtam ilyes nevet 15-16 évesen, meg kicsit később még egyet-kettőt, aztán kihalt belőlem ez a szokás. bár talán azok a nevek se voltak kifejezőbbek.
ahogy a szavak is csak halovány árnyékai a gondolatoknak. esélytelen, hogy ezekkel ki lehessen fejezni egy érzést, egy hangulatot. nálam okosabbak is megmondták már:
"Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele." (Ottlik)
szóval akkor talán nem is írok tovább, a szavak úgyis csak bezavarnak...
kettő múlt öt perccel. arken. olgát várom. jön. megyünk úszni. betársul egy kanadai lány, akit csak látásból ismerek, olgával elég jóban van.
megvesszük a jegyet, örülök, olcsó. indulunk befelé. barátném mond valamit, nem figyelek, de pár szó mégis megüti a fülemet. don't be afraid... naked ladies... mi van? magyarázni kezdi, hogy ez bizony így megy a finneknél, legalábbis a hagyományos uszodákban: hétfőn, szerdán és pénteken jönnek a nők, a többi napon a férfiak. szóval ha van kedvem, úszhatok meztelenül, a finnek is azt csinálják. kösz nem. de az első megdöbbenésen túl már inkább viccesnek találom a helyzetet. aha, mindenki tudni fogja, hogy külföldiek vagyunk, mert csak mi leszünk fürdőruhában.
de nem. a fiatalok közül senki se meztelen, de az idősebbek közül többen. minden szégyellősség nélkül! mégiscsak megdöbbentő... és nekik ez teljesen természetes. egy idő után fel se tűnik, úszunk nyugodtan vagy egy órát.
megyünk kifelé, jön az ötlet: menjünk szaunába is! kicsi szoba, minden pad, minden fal fával burkolva, sokkal barátságosabb, hangulatosabb, mint a tengerparti, ahol pinával voltunk vasárnap, és nagyrész csempézett volt. itt azonban senkin nincs fürdőruha. barátnéim is levetkőznek, bíztatnak engem is. vonakodva kibújok a fürdőruhámból, törölközőbe csavarom magam. de odabent a félhomályos hőségben csak arra kell a törölköző, hogy legyen mire ülni. olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak kényelmesen lehetséges a nagy melegben. hármunkon kívül csak egy finn néni van bent. ő lazán, mi kicsit feszengve...
összességében mégis inkább kellemes élmény volt. azt hiszem, meg tudnám szokni, hogy ne a szégyellnivalót, hanem a természetességet lássam a meztelenségben. végülis sehol egy férfi, akkor meg mi a probléma? szóval megyünk jövő pénteken is...
„boldog ember az, aki az Urat féli..." engedelmesség, überkeróság stb és akkor áldás a végén. aki nem hiszi, járjon utána: 112. zsoltár.
egyszerűnek tűnik, nem? nem. kisértés, kisértés. elbukom. megbánom. kisértés újra. ellenállok. megbánom.
a kuka bárban voltunk szombaton pinával és albertoval egy koncerten. szimplaszerű, hangulatos hely. koncert után maradtunk dumálni, sörözgetni. látom, néz egy srác. szép srác, jó srác, hadd nézzen. látom jön közelebb, hadd jöjjön. beszélni kezd hozzám. dől a piaszag. ajjaj... english please. most is meglep, hogy a finn fiatalok szétcsúszott állapotukban is milyen jól beszélnek angolul.
keró csaj nem kétórázik, keró csaj nem megy bele semmiféle kalandba... emlékek...
juha nevet. közelebb hajol. ijesztő, zavaros tekintet, kásás szavak. "mit nevetsz?" "fantáziálok" "miről?" "megcsókolhatlak?" hoppá. kalandvágy lobban. de be van rúgva. és különben is. nem nem nem. a szomszéd asztalnál ülnek a többiek. beszélgetnek. de látom, hogy punnyadás van. odamenekülök. pina nevet rajtam: juha követett. "talk to him" -bíztat barátném. kösz. hát beszélek.
hazafelé a buszon kérdez csak, mi volt. hogy azt akarta, menjek vele egész éjszakára? persze, jó hogy nem, de legalább a száma megavan? hagyjál már! linda megmondta, hogy mindig ez van. reménytelen.
hát ennyi. és mindig ennyi lesz. engedelmeskedni az Úrnak és megáld majd. de van-e értelme ellenállni a kisértésnek, ha megbánom utána, hogy elszalasztottam egy lehetőséget? ez a fajat megbánás nem ugyanolyan bűn-e?
hallgatom a zenéjüket. agyalok. mi lett volna ha...? emlékszik-e egyáltalán? találkozunk-e még? sose, öcsém, sose. két szék közt a pad alá. nem vagyok büszke keró, aki örül, hogy kiállta a próbát. és nem vagyok rongy sem aki örül a kaland emlékének. mert nem volt kaland. és nem álltam ki a próbát, csak látszatra.
bizony, úgy látszik, a múltban élek. de ez legalább közelmúlt. másfél hete kb. most úgysem történik semmi érdekes, csak az élet.
"a tökéletes nap nem attól tökéletes, hogy felhőtlenül boldog, hanem hogy teljes. és valamilyen módon reprezentálja az egész életemet és lényemet. korán kezdődik és későig tart, hogy sok minden beleférhessen. pihenés és munka, öröm és keserűség, siker és kudarc. elvesztettem valakit, de visszakaptam valaki mást, akit régen elveszettnek hittem..."
(nagy baj lenne, ha ezt most így meghagynám töredéknek?)
...még lennének maguk a konkrét események, de azok nem kerülhetnek illetéktelen szemek elé. ami meg igen, az snassz. és van tanulság is, de nem akarok moralizálni. így is sok volt mára az üres okoskodásból
ez egy lakótelep, gyalog 10 perc innen, és arról híres, hogy sok haverom lakik ott. ám ez nem olyan barátságos, emberközeli felépítésű mint a mi jókis auringonnousunk. sokemeletes blokkokból áll, benne sok-sok két-három személyes lakással.
a lépcsőházakba vendégként nehéz bejuti, mert se kulcs, se csengő. nagyritkán, ha mázlim van, nyitva találom az ajtót. ha nem... akkor több lehetőség is van. a leglúzerkedősebb, hogy megvárom, amíg jön valaki kulccsal. de erre nincs szükség, ha van az illető havernak telefonja - és van is pénz a kártyámon - mert akkor rácsörgök, hogy engedjen be. ha ez nem járható út, szedni kell a kavicsokból és az ablaknak hajigálni. lennyhez könnyen be lehet így jutni, mert az elsőn lakik. cilihez nehezebb, mert ő a harmadikon, de kb ötödik próbálkozásra eltalálom az ablakát.
legutóbb egy német barátnémhez mentem, akinek nem tudtam pontosan, melyik a lakása. de bíztatott, kiáltsak az ajtó előtt, meghallja. ez szokott működni, kiáltom a nevüket, meghallják, beengednek. most azonban elbizonytalanodtam. végülis laknak itt magyarok is. de ő azt mondta "yell my name." yell her name, thank you very much. de micsoda név ez. de meghallotta, beengedett, miután harmadjára, jó hangosan üvöltöttem: pina...
úgy megyek már oda, mint piliscsabán át a gizibe. már emlékek árnyéka lengi be a blokkokat: nemzetközi vacsorák illata az orromban, nevetés visszahangja a fülemben, barátságszerű kapcsolatok mágnesféle vonzása, és valami fura dolog, halovány boldogságszagú érzés
ezek közül az egyiket pont egy kedden írtam. régen pedig mindig a keddek voltak a jók, kedden történt minden, ami érdekes, kedden volt mindig a leglazább vagy legérdekesebb az órarendem. és persze voltak a nap utcás idők, suli után vonatra ültem piliscsabán, nyugati, kávé, gyalog végig a körúton, szép srácok szemébe néztem, visszamosolyogtak. persze elkéstem majdnem mindig, már a dicsőítés ment mikor odaértem. és a bandázások... andi meg bogi is pesten laktak még, andor se volt még elcodtalanodva. és a bemerítésemre készültem.
de nem erről van szó most. az rég elmúlt, csak a barátságok java maradt meg (csak???). nagyot fordult azóta a világ és jöttek búsulókeddek. (és nem kell sajnálni, mert ezekkel együtt jöttek elevenen lobogó, kalanddal teli hétvégék is, amelyek feltöltenek és hatásuk kedd reggelig szokta bennem tartani a lelket)
(szept 8 - egyébként a végén tényleg nem lett életem legszarabb napja)
Leghervasztóbb reggel
Gondolataimba merülve járok napok óta, sose vagyok ott ahol vagyok. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy egyes egyedül ülök egy üres buszon, ami imbolyogva kanyarog velem a szürkébbnél is szürkébb finn esőben. A hatást még tetézte, hogy reggel csupa fekete ruha akadt a kezembe, így feketébe öltözve fekete arccal bámultam a leginkább öngyilkosságra alkalmas időt.
Korán keltem, ébredéskor még egy édes álom derűs emlékével. De pár másodperc és már rám is zúdult a tegnap este összes búja, aggodalma. Hogy akaratlanul magamra haragítottam valakit, akit igen nagyra tartok, és sose lesz esély ezt helyrehozni. Hogy a srác, a legdrágább, megint szokásos pesszimizmusával közölte msn-en keresztül, hogy szét van csúszva, semmi sem jó, szar ember. Elég rossz amúgy is, mert én is így érzek magammal kapcsolatban, tudom milyen reménytelen, és ha tetézi, hogy ugyanezt érzi az, kit igen szeretek és ráadásul nem is láthatom négy hónapig, és addigra talán el is felejt majd – hát, akkor visszakanyarodok az utóbbi pár nap refrénjéhez újra: semminek semmi értelme. Mostmár hiába próbálom felidézni vigasztaló álmomat.
Potyára mentünk be a városba. Próbáltunk korán odaérni, hogy jegyet kapjunk a stockholmi kirándulásra, de persze nem jutott. Kifelé menet halovány öröm pislákolt fel bennem egy magyar srác láttán, aki viszont épp hogy csak észrevett és láthatólag nem emlékezett rám, egykedvűen köszönt csak. Cigizett és közben nagyon menőnek nézett ki a szintén nagyon menő kinézetű és szintén cigiző haverjai között. Rám meg csak pettyeg, pettyeg az eső. És a reggeli félálmos cihelődésben-másholjárásban-búsongásban otthon felejtettem az esernyőmet. Bizonyos beletörődéssel vettem tudomásul, hogy a házi feladatomat is otthon hagytam, így utazhatok vissza Auringonnousuba.
Lelkem mélyéből előbányásztam a keró hozzáállást, hogy Isten úgyis jót hoz ki minden rosszból, és biztos ennek is volt valami értelme, és talán még az életemnek is van. Már épp sikerült volna valamelyes derűvé szítani haldokló hitem parazsát, mikor felszállt a buszra egy velem egykorú srác. Addig nyomorúságosnak érzett helyzetem egyből nem tűnt olyan vészesnek, mikor rombadőlt életről tanúskodó ködös pillantással a szemembe nézett. Pedig egykor ragyogó kék lehetett az a szempár, mint általában a finneké. De a gyilkos szenvedély elvette a fényét. Beszélni kezdett hozzám finnül. Büdös volt, kopasz fejéről folyt a verejték, pedig hideg volt még a buszon is és rajta még pulóver sem volt. Mikor látta, hogy nem értem, átváltott angolra. Régi ismerősnek gondolt, de ahogy felismerte tévedését, vígan tudomásul vette, hogy ehelyett új ismerőst szerezhet. Hátrafordult, a hajlatnál átvérzett kötéssel betekert karjával a szék háttámlájára könyökölve, és beszélgetni kezdett velem. Csodálkoztam, mennyire értelmesen beszél angolul, mikor láthatólag nincs egészen magánál. Felállt, közelebb jött, de épp mikor már félni kezdtem volna tőle, le kellett szállnia.
Emberek jöttek-mentek, szálltak le és fel. Ha ismerős jön, nem tűnt volna fel, annyira el voltam gondolkodva a drogos srác elveszettségén. Vannak szétcsúszott életek, és azokhoz képest az enyém még egész elmegy. De nem volt vigasztaló ez a gondolat. Mégis, buta beletörődéssel és fekete humorral, maró öngúnnyal tekintettem magamra. A busz beimbolyog az auringonnousui megállóba. Kilenc óra van. Még van esély, hogy mégsem ez lesz életem legszarabb napja.
(szept 11 - ez annyira nem is keserű)
Más-világ
Van egy film, ami azokról az emberekről szól, akik öngyilkosságot követtek el, és átkerültek egy másik világba, ami se nem pokol, se nem mennyország, hanem valahol a kettő között. Leginkább olyan, mint ez a világ, amiben eleve élünk, csak valamivel rosszabb. Színtelenebb, és nem lehet mosolyogni. És persze hiányoznak belőle az öngyilkosság előtti dolgok, emberek.
Mielőtt eljöttem otthonról, időnként félve gondoltam arra, hogy azzal, hogy hónapokra elhagyom az országot, bizonyos ismerőseim számára meghalok. Ez lesz a nagy vízválasztó, most derül ki, kik az igazi barátok, kik nem felejtenek el. Utazás előtt és az első hetekben rosszabb pillanataimban úgy gondoltam az utazásra, mint önkéntes száműzetésre.
Két és fél hét után úgy látom, valóban van hasonlóság az Érbevágó másvilága és e között a hely között. Valamivel szürkébb ez a világ, mert hidegebb van, és keveset süt a nap. A finnek eléggé maguknak valók, ha rájuk mosolygok, nem mosolyognak vissza, ha véletlenül a szemükbe nézek, elkapják a tekintetüket, mikor bemegyek órára és köszönök, alig köszön vissza valaki. Azt mondják, ez itt természetes, csak akkor beszélnek, ha muszáj, egyébként mindenki törődjön a maga dolgával. Egy amerikai barátném, aki szintén itt tanul majd egy fél évig, azt mondta, úgy tudod megkülönböztetni az extrovertált finnt az introvertálttól, hogy az extrovertált a te cipődet nézi, mikor beszélgettek, az introvertált meg a sajátját. (Ez a teória csak azért nem helytálló, mert eleve nem sok esély van rá, hogy egyáltalán beszélgessenek veled.)
Kinézetre sem túl bizalomgerjesztő itt a fiatalok nagy része. Az öngyilkosok világára emlékeztető fura figurák járnak az utcákon, feketében, telipiercingezve, extrém frizurákkal. A raszta itt kifejezetten hétköznapinak számít. A legtöbben szőkék, de sokan feketére festik a hajukat, vagy éppen a legrikítóbb színekre. Csak ragyogó kék szemükből lehet következtetni eredeti színeikre. Ám ezt ritkán villantják rám, mert ők is magányos farkasok, vagy épp bandába verődve csöveznek az utcán, hasonlóképpen, mint az otthoni fiatalok a Deák téren, és mogorván néznek rám, ha észreveszik, hogy meg mertem bámulni őket.
Viszont akik Magyarországon néha kevésbé udvariasak, mint például boltosok, TO-s nénik, buszvezetők, azok itt mind egytől egyig elképesztően kedvesek, akkora mosollyal szolgálnak ki, hogy körbeér a fejükön, és lesik minden kívánságodat. Ha rosszmájú akarok lenni, mondhatom, hogy persze, mert a pénzedre pályáznak. Meg mert ez a dolguk. De azért jól esik.
A másik barátságos banda a keresztények. Amint megtudják, hogy te is az vagy, tesóként bánnak veled. De ebben nincs semmi meglepő, ez nemzetközi tulajdonsága a keresztényeknek. És ők szerencsére mindenhol ott vannak, még ha eleinte úgy tűnt is, hogy ebben az országban mindenki alkoholista és senki sem hívő. A tesók teszik ezt a világot az otthonihoz hasonlóvá, és az öngyilkosok világától nagyon eltérővé, és kifejezetten élvezhetővé.
…
Zia, a film főszereplője egyszer azt álmodta a másik világban, hogy nem sikerült az öngyilkossága, és egy kórházban tér magához az eredeti világban. Ám azt mondta, amíg ott volt épp a másvilágbeli dolgok hiányoztak neki. Most én is azt álmodtam, hogy otthon vagyok, és nem emlékszem más érzésre, vagy hangulatra az álmomból, csak arra, hogy hiányoznak az itteni… nem mondanám, hogy barátaim, halovány haverságféle ez még csak. De mégis. Ez az álom valahogy szimbolikus. Azt hiszem, kezdek megszokni itt. Minden furcsasága ellenére élhető ez a más-világ.
zsidó barátom, lenny, az embereket - saját bevallása szerint - zsidó-vicceik alapján ítéli meg. cinikus. cinikus? mit jelent ez a szó egyaltalán?
az arkenben ebédelek ma is, ahol nem adnak kóser kaját. (arken tulajdonképpen az egész épület neve, ahol a bölcsészkar van, a többiben is van kajálda, de mi - bármilyen meglepő - ide járunk) egy hete is itt ebédeltem lennyvel es sebastiannal, aki lenny lakótársa. és német. groteszk. groteszk? (ha igen, csak hétköznapi, nem irodalmi értelemben)
akkori beszélgetesük akár mindkét szót illusztrálhatja
asztalhoz ültünk, lenny, sebastian, idegen srác és én. mi hárman jó finn arkeni koszttal, lenny, szokása szerint, dobozban otthonról hozott, vallásának megfelelő étellel. jön a lány, aki ott dolgozik, nagy udvariasan: ne itt edd meg az otthoni kajádat, ez egy "kafeteria." (megjegyzem, én ettem többszor is az otthonról hozott kajámat még régen a zakiban, mikor a barátaim oda mentek ebédelni, de nekem pénzem nem volt, csak szendvicsem. senkit nem zavart) haverom derűs beletörődéssel: nem tehetek róla, hogy szinte semmit sem ehetek meg azok közül, amit itt árulnak.
sebastian viccesnek találta a helyzetet: mert mi lesz ha mégis itt eszed az otthoni kajádat legközelebb is? mit tud csinálni veled? vigyorgunk mind. visznek a gázkamrába - így lenny. ami a német tanszéken van - teszi hozzá seb. vigyorgunk még mindig mind a négyen, de a gyomrom kavarog.
ezt csak azért, hogy legyen min röhögni. első repülés, akkor még elég nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, ezért a szánalmas részletesség. aztán történtek egyebek, amiket aztán, szintén méltatlanul, mégnagyobb jelentőségűnek véltem, így ez háttérbe szorult, félbemaradt. íródott augusztus 25-én. nincs egy hónapja, mégis mintha ezer év telt volna el, és mintha a mai sorokat már másik ember pötyögné...
2. Út
Vad vidám lobogás jellemezte a nyár utolsó napjait: örömmel gondoltam az útra, a barátaim pedig felejthetetlen mókázásokat találtak ki a búcsúztatásomra. Az idegesség első igazi hullámai – leszámítva a papírok miatti bosszankodásokat – az utazás napján jelentkeztek. Augusztus 24-én háromnegyed kilencre volt kitűzve a repülőgép indulása. Bárhová utazom, jobb szeretek reggel indulni, mert a várakozás, az idegtépő agyalás azon, hogy hogy is alakulnak majd a dolgok, az a legrosszabb. Ráadásul most duplán volt aggódnivalóm, mert életem első repüléséről volt szó.
Jellemző, hogy akkor aggódok legjobban, amikor nincs rá igazi okom. Mikor meg már nagy zűr van, akkor valahogy mindig sikerül lehiggadnom. Becsekkoltunk, vártunk, sorbanálltunk, aztán kilenckor közölték, hogy 90 perc késéssel indul a gép. Ez van, nem baj, gondoltuk, legalább Londonban, ahol eredetileg nagyjából este tizenegytől reggel hatig kellett volna várnunk, kevesebbet kell majd. Végülis teljesen mindegy, hogy itt dekkolunk, vagy ott.
Nem sokkal később már azt jelentették be, hogy tizenegy előtt nem száll fel a gép. Tizenegy körül azonban semmi sem történt. Senki sem tudott semmit, egyre többen mentek oda érdeklődni és cifrábbnál cifrább rémhírekkel tértek vissza: valami elromlott a gépben, nem tudni mikor megy, ha megy egyáltalán; törölték a járatot, utazhatunk kedden vagy szerdán. Esetleg jövő héten. Jövő héten? Addigra rég Turkuban kéne lennünk. De éjfél felé járt már, nem volt hová mennünk, hát csak vártuk, hogy kiderüljön az igazság. Közben eszembe jutott valami homályos emléktöredék egy komszakos óráról, ahol az információhoz való jogról volt szó. Valahogy ez a jogunk felejtődött aznap éjjel. Ezen is akkor már inkább csak somolyogtam, mint bosszankodtam, és álmosan pislogva konstatáltam, hogy bezzeg szegény többiek milyen idegesek, persze teljesen jogosan, de én addigra kiidegeskedtem magamat, ne maradt erőm ilyesmire.
Mint utóbb kiderült, a technikai hibás verzió volt az igaz, de a gépet sikerült megjavítani, és éjjel háromnegyed egykor felszálltunk. Úgy ültem fel a repülőre, mint a gyerek, aki először megy vidámparkba. A felszállást egyáltalán nem mondanám kellemetlennek, inkább olyan, mint amikor lefelé száguldok a hullámvasúton, vagy meglátok egy igazán szép srácot, és liftezik bennem valami, és közben csak valami olyasmit tudok megállapítani, hogy „hú, ez igen!”
Aztán egyenletes tempót vett fel a gép, az addig morgolódó emberek elcsendesedtek. Megnyugtató sötétség ölelte a világot. Nem látszott föld és ég, csak feketeség mindenhol, és alattunk az aranyló pókhálóként szétterülő városalaprajzok. Ám ezek is olyanok voltak, mintha nem a földön lettek volna, hanem az éjszakában csak úgy benne egy üveglapon. Vagy mintha lemásztak volna alánk a csillagképek – csak éppen sűrűbb, egyértelműbb alakzatot rajzoltak ki ezek a földi csillagok.
Ennyi volt a gyönyörűségből aznap éjjelre. A londoni reptér padlóján hálózsákban csövezést már nem nevezném annak. De legalább aludtam vagy három órát, közben többször felébredve, egyszer arra, hogy ujjal mutogatnak rám. Pedig nem mi voltunk az egyetlenek, akik ilyen groteszk módon töltötték az éjszakát.
retrospect, azaz visszatekintés. pedig ez nem az, csak a régebbi irkálmányaimat felpakolom. régebbi, ez relatív. egy hónapja vagyok talán itt, vagy annyi se. mindegy, az elején volt egy-kettő... erasmus-napló. vagy nem is tudom, minek írtam, de félbemaradt, mint minden. ha valaki olvassa ezeket, sose számítson rá, hogy bármit is befejezek.
íme tehát a kezdet kezdete, első töredék
I.
(írtam augusztus 11-én. és nahát, azóta tényleg itdeértem és sinen van az életem)
Hogy is volt?
Mindig vágytam arra, hogy elmenjek jó messzire és kipróbáljam, hogyan boldogulok egyedül. De ki nem? Lázadás ez, kalandvágy, vagy a felnőtté válás természetes velejárója, nem tudom. A „jó messzire elmenés” egyetemisták számára legkézenfekvőbb eszköze az Erasmus. Hát megpályáztam, megnyertem, és örültem, kis túlzással arra gondolva, hogy ez lesz életem nagy kalandja. Viszont ezt a nagy kalandot csak tengernyi apró bosszúság árán lehet elérni.
1. Bürokrácia
Az ágyamon épp csak annyi hely van, ahova le tudok ülni és ölembe venni a gépet, hogy megörökíthessem ezt a posztmodern csendéletet. Papírok, mappák, tájékoztató füzetek, visszaigazolások… De eggyel kevesebb, mint reggel. Ugyanis ma délelőtt rábukkantam egy űrlapra, amit már egy hete be kellett volna küldenem. Még a június elején érkezett paksamétával kaptam, amiben többek között egy olyan űrlap is volt, amelyet május 30-ig kellett volna visszaküldenem (még szerencse, hogy ügyesen kicselezve a láthatatlan szörnyet –aminek nem igazán tudnám megmondani, mi a megfelelője, a „főmuftik”? Az EU? A bürokrácia? Vagy az elkerülhetetlen sors? Leginkább mindez együtt. –szóval kicseleztem és ezt internetről letöltve kivételesen időre jutattam vissza).
Az elején még gondosan ügyeltem, hogy mindennel időben kész legyek. A pályázatot már egy héttel a határidő előtt leadtam. Heteken át tartó szaladgálás után. Ajánlás tanároktól, indexmásolat, barátném segítségével megírt motivációs levél, önéletrajz, jelentkezési lap. Már akkor bosszankodtam a feleslegesnek ítélt papírmennyiség miatt, főleg mivel barátaim, akik tavaly a brilliánsan összállított pályázati anyaguk ellenére nem nyerték el az ösztöndíjat felvilágosítottak, hogy úgyis csak a tanulmányi átlag számít. A megnyert pályázat elfogadását igazoló űrlapomat már utolsó pillanatra hagytam, de azért még időben visszajuttattam a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályára.
Ez már május környékén történt, ami azt jelenti, hogy rövidesen kitört a vizsgaidőszak, így június közepéig minden időmet elvette az, hogy kapkodva próbáltam a fejembe gyömöszölni mindazt, ami a vizsgákon átsegít majd –és aminek esetleg tizedrésze jól jöhet majd, ha már dolgozó ember leszek. De június vég felé aztán gőzerővel megindult újra a szervezkedés: repjegyfoglalás, szállásintézés, a paksamétában érkezett füzetek, tájékoztatók átböngészése. Mindez persze mindig egy-egy hetes késéssel, mivel nyáron az ember gyerekeket is táboroztat és nyaral is, meg bandázik a haverokkal. Homályosan emlékszem, hogy megnyugodva konstatáltam, hogy augusztus 3-ig kell beküldeni azt a bizonyos papírt, tehát ráérek még. Aztán egész a mai napig eszembe sem jutott, mivel közben az utazással, szállással is voltak problémák, amik miután megoldódtak, nyugodt szívvel leutaztam Balatonra, mondván, használjam ki azt a kevés időt, amit még itthon töltök.
Így ment egész nyáron. Hol belenéztem az erasmusos papírokba és idegeskedtem két napig valami miatt, amit már el kellett volna intéznem és kapkodva és gyomorgörccsel szervezkedtem össze-vissza; hol pedig carpe diem jelszóval csak élveztem a nyarat és arra gondoltam, oké, augusztus végén utazom, de az akkor lesz, most meg most van, és ha a jövőben élek, kitudja, milyen lehetőségeket visznek el örökre a most elszaladó pillanatok.
De ma megembereltem magam, ismét belevetettem magam a papírrengetegbe –és kapásból felfedeztem két-három dolgot, amelyeket már napokkal ezelőtt el kellett volna intéznem. Először elborított az idegesség jól ismert hulláma, aztán eszembe jutott, hogy voltak dolgok, amivel a külföldi egyetem is késett. A baj csak az, hogy néha úgy érzem, sose fogynak a tennivalók, a beküldendő papírok. Olyan nehéz elképzelni, hogy egyszer tényleg kint leszek Finnországban, sínen lesz az életem, és nevetve gondolok majd vissza arra, mennyi apróságon elcsúszhatott volna az egész, és milyen könnyen megoldódott mégis, és milyen feleslegesen bosszankodtam annyit.
