a híd ahonnan a katedrálist látni a sárguló fák fölött... ott sétáltam, mikor eszembe jutott megint ez az agyamból pár napja kicsusszant álomtöredék. mindig ott jutnak eszembe a fontos dolgok, nem tudom miért, és furán jó kedvem lesz. ott. álmodozásra is jó, letűnt és eljövendő (két)órákon merengeni... bárcsak le tudnám írni azt az auraparti hangulatot. de mivel azt nem tudom, jöjjön az álom.
bánk és romhány között voltunk. egy erdőben kúsztunk nedves avarban. de ez lehet, hogy másik álom volt. igen, ez másik. máskor is jutott eszembe, mikor azt a könyvet olvastam, amiben a medvék voltak. ó, mindjárt eltérek, mert erről eszembe jut a filozofikus alkatú holland srác, akinek a neve azt jelenti, hogy medve... (ez is töredékféle, összeszedetlen firkálmány lesz...)
nem medve, hanem zs. ő volt az álmomban. bánk és romhány között. sötétedett, indultunk haza a többi romhányival. azt hiszem, ő csak ott lappangott a bokrok között, mert nem is vette észre más, csak én. de én is csak inkább sejtettem őt ott a sűrűben valahol. szándékosan lemaradtam a többiektől, hogy megkeressem. jött felém az úton, mint aki meg akar ölelni. felrémlett egy emlék: vác egy forró júliusi napon... de semmi szeretet, semmi gyengédség. durván fellökött, aztán elszaladt. közben az a jellegzetes gonosz vigyor az arcán és az a bizonyos villanás a szemében. két érzés: valami mérhetetlen csalódottság, és hogy "annyira jellemző!" utánafutottam. sötétség, de olyan, hogy szinte vágni lehet. kiáltottam utána. de valami furcsa, angolos hangzású néven szólítottam. de álmomban az az ő neve volt. de nem felelt rá. hívtam az éber nevén, de valahogy kényelmetlenül volt az a név a számban. most sem esne jól leírni. a neve nem fejezi ki azt a vad lobogást, ami ő.
a legtöbb névvel így van. ez a szó: évi, nem én vagyok. és abban, hogy bogi, nincs benne az a mélység, amiből ekkora barátság nőtt. és az, hogy sedó, nem fejezi ki a "szólmétségünket." és kevésszavú, szép, titokzatos unokatestvérem lényét hogy írhatná le ez az egyszerű név: balázs...
ezért kezdtem régen neveket adni az embereknek, így lettem én aharar, és lettek mások nabraxan, anzeo, duneol, szerohir... több, mint 100 embernek adtam ilyes nevet 15-16 évesen, meg kicsit később még egyet-kettőt, aztán kihalt belőlem ez a szokás. bár talán azok a nevek se voltak kifejezőbbek.
ahogy a szavak is csak halovány árnyékai a gondolatoknak. esélytelen, hogy ezekkel ki lehessen fejezni egy érzést, egy hangulatot. nálam okosabbak is megmondták már:
"Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele." (Ottlik)
szóval akkor talán nem is írok tovább, a szavak úgyis csak bezavarnak...
