ezt csak azért, hogy legyen min röhögni. első repülés, akkor még elég nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, ezért a szánalmas részletesség. aztán történtek egyebek, amiket aztán, szintén méltatlanul, mégnagyobb jelentőségűnek véltem, így ez háttérbe szorult, félbemaradt. íródott augusztus 25-én. nincs egy hónapja, mégis mintha ezer év telt volna el, és mintha a mai sorokat már másik ember pötyögné...
2. Út
Vad vidám lobogás jellemezte a nyár utolsó napjait: örömmel gondoltam az útra, a barátaim pedig felejthetetlen mókázásokat találtak ki a búcsúztatásomra. Az idegesség első igazi hullámai – leszámítva a papírok miatti bosszankodásokat – az utazás napján jelentkeztek. Augusztus 24-én háromnegyed kilencre volt kitűzve a repülőgép indulása. Bárhová utazom, jobb szeretek reggel indulni, mert a várakozás, az idegtépő agyalás azon, hogy hogy is alakulnak majd a dolgok, az a legrosszabb. Ráadásul most duplán volt aggódnivalóm, mert életem első repüléséről volt szó.
Jellemző, hogy akkor aggódok legjobban, amikor nincs rá igazi okom. Mikor meg már nagy zűr van, akkor valahogy mindig sikerül lehiggadnom. Becsekkoltunk, vártunk, sorbanálltunk, aztán kilenckor közölték, hogy 90 perc késéssel indul a gép. Ez van, nem baj, gondoltuk, legalább Londonban, ahol eredetileg nagyjából este tizenegytől reggel hatig kellett volna várnunk, kevesebbet kell majd. Végülis teljesen mindegy, hogy itt dekkolunk, vagy ott.
Nem sokkal később már azt jelentették be, hogy tizenegy előtt nem száll fel a gép. Tizenegy körül azonban semmi sem történt. Senki sem tudott semmit, egyre többen mentek oda érdeklődni és cifrábbnál cifrább rémhírekkel tértek vissza: valami elromlott a gépben, nem tudni mikor megy, ha megy egyáltalán; törölték a járatot, utazhatunk kedden vagy szerdán. Esetleg jövő héten. Jövő héten? Addigra rég Turkuban kéne lennünk. De éjfél felé járt már, nem volt hová mennünk, hát csak vártuk, hogy kiderüljön az igazság. Közben eszembe jutott valami homályos emléktöredék egy komszakos óráról, ahol az információhoz való jogról volt szó. Valahogy ez a jogunk felejtődött aznap éjjel. Ezen is akkor már inkább csak somolyogtam, mint bosszankodtam, és álmosan pislogva konstatáltam, hogy bezzeg szegény többiek milyen idegesek, persze teljesen jogosan, de én addigra kiidegeskedtem magamat, ne maradt erőm ilyesmire.
Mint utóbb kiderült, a technikai hibás verzió volt az igaz, de a gépet sikerült megjavítani, és éjjel háromnegyed egykor felszálltunk. Úgy ültem fel a repülőre, mint a gyerek, aki először megy vidámparkba. A felszállást egyáltalán nem mondanám kellemetlennek, inkább olyan, mint amikor lefelé száguldok a hullámvasúton, vagy meglátok egy igazán szép srácot, és liftezik bennem valami, és közben csak valami olyasmit tudok megállapítani, hogy „hú, ez igen!”
Aztán egyenletes tempót vett fel a gép, az addig morgolódó emberek elcsendesedtek. Megnyugtató sötétség ölelte a világot. Nem látszott föld és ég, csak feketeség mindenhol, és alattunk az aranyló pókhálóként szétterülő városalaprajzok. Ám ezek is olyanok voltak, mintha nem a földön lettek volna, hanem az éjszakában csak úgy benne egy üveglapon. Vagy mintha lemásztak volna alánk a csillagképek – csak éppen sűrűbb, egyértelműbb alakzatot rajzoltak ki ezek a földi csillagok.
Ennyi volt a gyönyörűségből aznap éjjelre. A londoni reptér padlóján hálózsákban csövezést már nem nevezném annak. De legalább aludtam vagy három órát, közben többször felébredve, egyszer arra, hogy ujjal mutogatnak rám. Pedig nem mi voltunk az egyetlenek, akik ilyen groteszk módon töltötték az éjszakát.
…
(hát ez bizony töredék maradt)
