retrospect, azaz visszatekintés. pedig ez nem az, csak a régebbi irkálmányaimat felpakolom. régebbi, ez relatív. egy hónapja vagyok talán itt, vagy annyi se. mindegy, az elején volt egy-kettő... erasmus-napló. vagy nem is tudom, minek írtam, de félbemaradt, mint minden. ha valaki olvassa ezeket, sose számítson rá, hogy bármit is befejezek.
íme tehát a kezdet kezdete, első töredék
I.
(írtam augusztus 11-én. és nahát, azóta tényleg itdeértem és sinen van az életem)
Hogy is volt?
Mindig vágytam arra, hogy elmenjek jó messzire és kipróbáljam, hogyan boldogulok egyedül. De ki nem? Lázadás ez, kalandvágy, vagy a felnőtté válás természetes velejárója, nem tudom. A „jó messzire elmenés” egyetemisták számára legkézenfekvőbb eszköze az Erasmus. Hát megpályáztam, megnyertem, és örültem, kis túlzással arra gondolva, hogy ez lesz életem nagy kalandja. Viszont ezt a nagy kalandot csak tengernyi apró bosszúság árán lehet elérni.
1. Bürokrácia
Az ágyamon épp csak annyi hely van, ahova le tudok ülni és ölembe venni a gépet, hogy megörökíthessem ezt a posztmodern csendéletet. Papírok, mappák, tájékoztató füzetek, visszaigazolások… De eggyel kevesebb, mint reggel. Ugyanis ma délelőtt rábukkantam egy űrlapra, amit már egy hete be kellett volna küldenem. Még a június elején érkezett paksamétával kaptam, amiben többek között egy olyan űrlap is volt, amelyet május 30-ig kellett volna visszaküldenem (még szerencse, hogy ügyesen kicselezve a láthatatlan szörnyet –aminek nem igazán tudnám megmondani, mi a megfelelője, a „főmuftik”? Az EU? A bürokrácia? Vagy az elkerülhetetlen sors? Leginkább mindez együtt. –szóval kicseleztem és ezt internetről letöltve kivételesen időre jutattam vissza).
Az elején még gondosan ügyeltem, hogy mindennel időben kész legyek. A pályázatot már egy héttel a határidő előtt leadtam. Heteken át tartó szaladgálás után. Ajánlás tanároktól, indexmásolat, barátném segítségével megírt motivációs levél, önéletrajz, jelentkezési lap. Már akkor bosszankodtam a feleslegesnek ítélt papírmennyiség miatt, főleg mivel barátaim, akik tavaly a brilliánsan összállított pályázati anyaguk ellenére nem nyerték el az ösztöndíjat felvilágosítottak, hogy úgyis csak a tanulmányi átlag számít. A megnyert pályázat elfogadását igazoló űrlapomat már utolsó pillanatra hagytam, de azért még időben visszajuttattam a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályára.
Ez már május környékén történt, ami azt jelenti, hogy rövidesen kitört a vizsgaidőszak, így június közepéig minden időmet elvette az, hogy kapkodva próbáltam a fejembe gyömöszölni mindazt, ami a vizsgákon átsegít majd –és aminek esetleg tizedrésze jól jöhet majd, ha már dolgozó ember leszek. De június vég felé aztán gőzerővel megindult újra a szervezkedés: repjegyfoglalás, szállásintézés, a paksamétában érkezett füzetek, tájékoztatók átböngészése. Mindez persze mindig egy-egy hetes késéssel, mivel nyáron az ember gyerekeket is táboroztat és nyaral is, meg bandázik a haverokkal. Homályosan emlékszem, hogy megnyugodva konstatáltam, hogy augusztus 3-ig kell beküldeni azt a bizonyos papírt, tehát ráérek még. Aztán egész a mai napig eszembe sem jutott, mivel közben az utazással, szállással is voltak problémák, amik miután megoldódtak, nyugodt szívvel leutaztam Balatonra, mondván, használjam ki azt a kevés időt, amit még itthon töltök.
Így ment egész nyáron. Hol belenéztem az erasmusos papírokba és idegeskedtem két napig valami miatt, amit már el kellett volna intéznem és kapkodva és gyomorgörccsel szervezkedtem össze-vissza; hol pedig carpe diem jelszóval csak élveztem a nyarat és arra gondoltam, oké, augusztus végén utazom, de az akkor lesz, most meg most van, és ha a jövőben élek, kitudja, milyen lehetőségeket visznek el örökre a most elszaladó pillanatok.
De ma megembereltem magam, ismét belevetettem magam a papírrengetegbe –és kapásból felfedeztem két-három dolgot, amelyeket már napokkal ezelőtt el kellett volna intéznem. Először elborított az idegesség jól ismert hulláma, aztán eszembe jutott, hogy voltak dolgok, amivel a külföldi egyetem is késett. A baj csak az, hogy néha úgy érzem, sose fogynak a tennivalók, a beküldendő papírok. Olyan nehéz elképzelni, hogy egyszer tényleg kint leszek Finnországban, sínen lesz az életem, és nevetve gondolok majd vissza arra, mennyi apróságon elcsúszhatott volna az egész, és milyen könnyen megoldódott mégis, és milyen feleslegesen bosszankodtam annyit.
